Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 1. (110.) szám

Alig hagytuk el a falut, valami éktelen nagy drótháló vett körül.

— Ezek talán fürjet akarnak fogni! — mondom az öcsémnek, de az csak csóválja a fejét. Nagyon érthette ezt az új politikát. A drótháló mögött felszántott föld, gondosan felgereblyézve. Utána egy másik, olyan 15 láb magas drótháló.

— Csak nem elefántot akarnak fogni? — okoskodtam újból, de az öcsém csak aggódó arccal nézett rám.

— Nem lesz ennek jó vége.

— Hát már ott a templomtorony. Még a kakast is kiveszem. Nem oda jártunk vasárnapi iskolába?

— Jó, jó, de ott az orosz.

— Várjál csak.

Az utat sorompó zárta el. Csakugyan ott állt az orosz. Odamentem és megmondtam neki, hogy a családot akarom meglátogatni.

— Hol az útlevél? — kérdezte. Angolul nem tudott, de magyarul értette.

— Itt ni! — És a kezébe csaptam az amerikai útlevelet.

Gondosan átlapozta, de nem találta benne azt, amit keresett,

mert újra elölről lapozta, aztán meg vissza.

— Vízum nincs benne.

— Hát minek az? Az ott az én falum, én meg itt vagyok. Csak nyissa ki a zárat, oszt már mehetünk is.

— Nem úgy van az ám! — mondta, csóválgatva a fejét.

— Én pedig innen el nem mozdulok, míg a sógoromékat meg nem látom, meg az én Erzsi nénémet.

Ideges lett az orosz. Bement az útlevéllel az irodára, amely ott volt az út mentén és sokáig nem jött ki onnan senki. Csak egy másik őr sétált fel és alá keresztbe az úton.

Végül jött, de még két tiszt is jött vele. Azok is az én útlevelemet nézegették, majd összeért az orruk... Aztán hozzám léptek.

— Nem lehet, uram, nincs érvényes vízuma.

— Én megmondtam, hogy innen haza nem megyek, míg meg nem látom a nénémet, sógoromat és rokonaimat.

— Tudja mit, — mondta az egyik tiszt — jöjjön vissza két óra múlva, akkor idehozom a rokonait.

— Az is jó lesz — mondtam, és csak nevettem. Hát hogy fogják idehozni az egész falut? Az majdnem mind rokonom. De ezt nem mondtam, csak gondoltam.

Leültünk az út szélére. Oda, ahol gyerekkorunkban játszottunk és átugráltuk az árkot. Emlékszem, eleinte visszacsúsztam, mert rövideket ugrottam, de később az egész utat így tettük meg, ugrándozva, Salamonig. Akkor még persze nem volt se drótfal, se orosz. Úgy hallottam apáméktól, hogy az orosz csak 1848-ban járt erre. Segítettek az osztrákoknak leverni a szabadságharcunkat. Mit is lehet tőlük várni?

Ebédelni sem mentünk haza, csak beszélgettünk.

Délután két óra felé észrevettem, hogy Salamon felől egy busz jön kifelé a határnak. Megállt az épület előtt s mindenki kezdett kiszállni belőle. Először azt hittem, turisták, de az orosz tiszt kijött és intett nekem, hogy a sorompóig mehetek, és akkor láttam meg a Nénémasszonyt, amott meg a Sógort. A gyerekek meg elkezdtek kiabálni, hogy

— Hol a báttya? Hol van a báttya? Melyik az a Berci bácsi?

Valami negyvenen szálltak ki. Csakugyan mind a rokonaim

voltak. Mind odaálltak a drót mellé és engem akartak látni. De két oldalról az orosz őrök hátrafelé taszítgatták őket. Erzsi néném, édesanyám testvére nyújtogatta a kezét, hogy megszoríthassa az enyémet, de az őr elment előtte s vissza kellett húzódjon. Megölelhettem volna őket, dehát nem engedtek az oroszok, pedig ki tudja, hogy látom-e őket még valaha.

Vagy egy óráig kiabálhattunk egymásnak ide-oda, aztán az oroszok megunták a lökdösődést és mindenkit felparancsoltak a buszra. A busz lassan megfordult és elindult visszafelé. Erzsi néném kendőt tartott ki az ablakon. Sokáig láttam mozdulatlan karját és a kendőt lobogni a kezében, mint valaha édesanyámét, amikor elindultam Amerikába, ötven évvel ezelőtt.

Ki érti, mire való ez a határ. Miért húzták meg azt a vonalat, amin túl nem lehet látni néném, sógorom, rokonom. Miért választottak így el minket egymástól. Ki érti.

Nem volt kedvem tovább Ágcsemyőn maradni. Másnap összeszedtem magam és visszajöttem Amerikába. Elsirattam, eltemettem Ágcsemyőt is, Salamont is, ahogy az ember elsiratja, eltemeti apját-anyját, amikor meghalnak.□

m-OTT 22. évf. (1989), 1. (110.) szám 21