Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 1. (110.) szám

CSOKOR

Ausztriában, Szent Radegundban

Leszállsz a buszról, pocsolyák között téblábolva éred el a házat.

A teraszt, ahol várlak, egy fekete fa őrzi.

Lehajolsz, hogy üdvözölj egy kislányt, gyémántszemében bolondosán villog az öröm, mintha eljövendő lányunk szemébe néznél.

A kerti rózsákra nevetsz:

borzasán visszabólintanak.

Felbontatlan, titkos ajándék.

***

Elbóbiskolsz, mintha az ágyban ölelnélek át. Esőkabátot viselek az éles

hegyi levegő ellen.

Fölveszed a kardigánomat — azt jelenti ez, hogy az enyém vagy?

***

Megfejtem az összehajtható székek titkát.

A kertbe hozzák a reggelit.

Ez itt a természet szanatóriuma.

Szinte érzem, hogy gyógyul a tüdőm.

Fekete kávét iszunk.

A cibakot vajjal szelídítem.

Fölkel, diszkosszá kerekül a nap.

Én meg tovább hajítom nyugat felé.

A betűvető

Tízkor ébred,

egy elbeszélést írt a múlt éjszaka.

A dühöngő férfiről, kinek fél lábát

fertőzés vitte el, s a kórház-szag vezette sebészkésről.

Kizárta az apját

mielőtt aludni ment.

Az öreg a hűvös udvaron hortyogott maga alá gyűrve a salátaleveleket. Ó meg föl-alá járkált a konyhában. Nyitott slicce magához vonzott egy darazsat.

(Kezében félre áll a francia kulcs, nem tud mit kezdeni vele.

Egyszer egy ecset a hasához nyomódott — a festék jobban illett a bőréhez, mint a falra.)

Csak töltött paprikát tud főzni, érzi a gőzös, vastag illatot.

Tengeri malacot etet.

Kis nyúl-tehén, a szőnyeg bolyháit legeli.

Emlékezetét elroncsolták a képek.

Megérzésekre kell hagyatkoznia.

Rég nem ismeri a kulcsok rejtekhelyét, az esőkabátokat, a bajuszkenőt.

Az élet házmestere, de nemesnek hiszi magát. Mégis megöli a hangyákat, amikor a csempére másznak.

Az éjszaka, a csend az otthona.

A dübörgő nagykalapács, a napfény kockázata elvakítja.

Az Északi Raktár

Megadtad nekem a munkát ezen a földön, adtál kimerültséget délre, estére tyúkszemet.

A te padlódon trappoltam a kóbor dobozok nyomában, megkötöztem őket, nehogy megszökjenek, titkon pedig ezt szerettem volna.

Bekísértem őket a kamionok mohó szájába.

Számok és helynevek zsolozsmája visszhangzott koponyám templomában.

Nem térdeltem le.

Gürcöltem, mint az állat.

Cipeltem TV-t, nadrágot, fülvédőt, kompjútert...

Ami fölösleg az egyik kamionban, az a másikban „hiány".

A baj nem jár egyedül.

Itt még könnyebb hibázni, mint az iskolában.

Az üvegcserepek közül fölcsapott, s megszállta a raktárt a BRUT csípős, fojtó illata, s az orrlikamba evődött.

Ó, Északi Raktár, pihenni jártam a WC-dre, nem szarni.

Padlódon barna, csúszós bogyókra léptem. Bagótól gyulladt pofák, s nem bohém kecskék potyogtatták el őket. Deadwood-ba és Blue Éarth-be szánt kincseidből piramist építettem, s a hegyébe másztam.

Fölfedeztem kizsigerelt énemet, és elhagytalak.

Kolumbán Miklós Somerville, N] lOláh ]ános fordításai]

22 ITT-OTT 22. évf. (1989), 1. (110.) szám