Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 1. (110.) szám
Topolyai Mihály (Cleveland): LÁTOGATÁS HAZA — Tudja, mi mindig magyarok voltunk, de járt erre a tatár, a török, meg az orosz. Négy éves voltam, amikor meg a cseheknek adtak minket. Úgy hallottam, az amerikaiak jöttek Párizsba igazságot tenni rólunk és azt mondták nekünk, hogy az önrendelkezési jog alapján mi már nem lehetünk magyarok, hanem cseheknek kell lennünk. A borbély is azt mondta, hogy ez már így marad, meg a kovács is így beszélt. A pap pedig így: — Ez nem lehet az Isten akarata! De úgy látszik, a borbélynak meg a kovácsnak lett igaza, mert a csehek nem mentek el. így aztán felkerekedtem 1934-ben s kivándoroltam Amerikába. Ide, ahol most is vagyok. Akkor 18 éves voltam. Rögtön találtam munkát a kohászatban s hamar volt pénzem a rendes megélhetésre. Egy darabig küldözgettem is haza segítséget. De jött a háború s a pénzt és a csomagot a posta el sem fogadta. Nekem is katonának kellett mennem, gyalogsági kiképzésben részesültem és levittek Afrikába. Rommelt kellett megfognunk. Kerülgettük, kerülgettük egymást, de olyan a sivatag, mint a víz. Mozog, hullámzik. Este völgyben tanyáztunk, reggelre hegyen ébredtünk. De addig kerülgettük Rommelt, míg aztán a hátába kerültünk, bekerítettük s elfogtuk. A háború után újra a kohászatban dolgoztam. Megnősültem és jól éltem. Mikor már jól ment dolgom, gondoltam egyet, hogy hazamegyek és meglátogatom a rokonaimat. Az előkészület szépen ment, míg telefonon nem beszéltem az öcsémmel. Már az furcsa volt, hogy azt mondta a telefonba, hogy ne hívjam őt többet. — Hát te testvérem vagy, miért ne hívhatnálak? Akarom tudni, mi van veletek. Férjhez ment-e a lányod, van-e most tehened? — Ne hívj mégse! — mondta, aztán hozzátette, hogy „de gyere.” így hát megvettem a tiketeket és elmentem. Olyan nagy repülővel utaztunk, mint amilyenek itt vannak Amerikában. Prágában aztán át kellett szállni, de az csak olyan kis zörgő volt, aminek propellere van. Megyek, hogy beszálljak, hát azt mondja a stewardess, előbb a dolgozók szállnak be. — Maga várjon a végére, ha jut hely, akkor mehet, ha nem, akkor majd a következővel. — Olyan nincs —, mondtam. — Amerikában az a szabály, aki előbb jön, az előbb száll be. — De ez nem Amerika. Ez itt Csehszlovákia. És ehhez kell igazodni! — Én ezt a tiketet megvettem, én itt vagyok, és én szállók be előbb — mondottam. — Ebben az országban a dolgozók szállnak be előbb — vitatkozott a stewardess. — Hát én mi vagyok? Nézze meg a két kezemet, kohász voltam, munkás egész életemben, én itt nem engedek be magam előtt senkit. És megfogtam a korlátot, az egyik oldalt az egyik, a másikat a másik kezemmel, és nem engedtem el. A nép már zúgolódott, de megvetettem a lábamat mint a szamár, és nem mozdultam. Más se tudott mozdulni. A szép stewardess ekkor beszélt a pilótával, az meg az őrtoronnyal, aztán újra egymással beszéltek. A pilóta végül intett: — Hadd menjen! így fölengedtek. Bizonyára azt gondolták, engedjük ezt a vén hülyét, ezt a buta amerikait, még diplomáciai botrányt csinál. így hát végre elérkeztem Ágcsemyőre, ahonnan én meg az öcsém származunk. Öcsém most nem volt olyan furcsa, mint a telefonon, de mindig komoly ábrázattal járt-kelt. Valami bíróféle lehetett a faluban, mert reggel ment el és délután jött haza. Azt mondta, hogy olyan bíró már nincs a faluban, mint régen volt, amikor még magyarok voltunk, mert ez most szocializmus, és tanács alakult a község vezetésére. Bíró csak a magyar időben volt. így mondta: a magyar időben. Most tanács igazgatja a népet. — Hát titeket ki igazgat? —kérdeztem, de erre nem válaszolt. Akkor azt tudakoltam, hogy ez jobb-e így. — Hát hogy volna jobb? Öten vannak és ötöt akarnak. — Akkor miért csináltok tanácsot? — Ez felsőbb rendelkezés. Kommunista rendszer. — A bírót is a falu választotta. — A tanácstagokat kijelölik felülről, aztán mi választjuk meg. Szeretném azt látni, aki nem arra szavaz, akit felülről kijelöltek. — Hát Jóskám, ez rosszabb, mint az osztrák. — Most ez van. ** * Egyik nap kimentünk megnézni a vasutat. Valamikor az állomásfőnök leányát akartam elvenni feleségül. Mikor kimentem Amerikába, megígértem neki, visszajövök mire lehull az akácfa fehérfürtös virága. Ötvenszer hullott le azóta... Szerettem volna látni, de féltem is a találkozástól. Érdeklődni nem mertem a saját öcsémétől sem, pedig tudta Jóska, hogy csaptam a szelet Ilonkának. Ezért csak a vasútállomást mondtam, hogy szeretném látni. Hát kimentünk. De mit találtam! Valamikor itt egy szép kis állomás volt, egyemeletes. Az emeleten piros muskátli virított az ablak előtt. Onnan nézett ki mindig Ilonka. Most az épület helyét sem találtam. Irdomtalan sok sín fogadott. Megszámoltam: hetvenöt sínpár. Azelőtt egyetlen vékony sínecske vezetett a szomszéd faluba. A ház sehol. A fák is máshol nőttek ötven esztendeje. Vonatok jöttek megrakodva, aztán csak figyeltem, amint más, szélesebb nyomtávra átemelték és mentek Oroszország felé. Hát ezért fogtuk mi meg Rommelt, hogy vödörből csöbörbe öntsenek? Egyik reggel azt mondtam az öcsémnek: — Menjünk át Salamonba, látogassuk meg anyánk rokonait. Mert onnan származtunk felében. — Nem lehet azt! — mondja az öcsém. — Hogy ne lehetne azt? Hát ki és miért akadályoz minket ebben? — Ki? Hát az orosz. Mert az már orosz terület. — Orosz? — Az hát. így döntöttek Párizsban a franciák meg a ti uraitok. — Ide se jöttek megkérdezni minket? — Nem ám! — Akkor is gyerünk, mert azok mind a rokonaink. Gyerünk, próbáljuk meg. Salamonig három kilométer. Kerékpáron tíz perc. Gyalog félóra. Mi gyalog mentünk. 20 ITT-OTT 22. évf. (1989), 1. (110.) szám
