Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 1. (110.) szám

Csurka István (Budapest):

KÖZÉP-EURÓPA

A lüktető sebre sokszor nem szükséges rátapintani, hogy érezzük a forróságát, elegendő fölibe tartani a tenyerünket. Meglehet a világ ma sehol sem teljesen egészséges, de Közép-Európa minden bizonnyal ilyen égő seb, vöröslő gyulladás, amely fölött tétován megtorpan a simító, gyöngéd mozdulat. Iszonyú ellentmondások és lehetetlenségek között élünk. Nincs háború, de menekültek vannak. Nincs háború, természeti katasztrófa sem sújtotta a területet, mégis a terület több állama sem tud elegendő élelmet adni polgárainak. Mi meg hitelből élünk és meg sem születő gyermekeinkre és unokáinkra hárítjuk a törlesztést. Ferdültség, nyomor és kilátástalanság mindenütt, amerre nézünk. És piszok és szemét korlátlanul és mindent elborítóan. A sorsközösség szomorúság formájában az arcunkra van írva, mégis sanda szemmel méregetjük egymást és gyűlölködünk.

Hazájukból kiutált, elítélt, lehurrogott gondolkodók — köztük a mi Bibó Istvánunk — óva intése lám beteljesedni látszik: Közép-Európa ma ismét háborús veszélygóc, mert ez a gyulladásos seb még mindig képes arra, hogy a lázkeltő spóráit, vírusait az egész szervezetre, az egész világra szétszórja. Rémítő távlat. Háború, most? Ebben az elgyöngülésben? Meglehet, ez túlzás. Ám a háború kirobbantásának lehetőségén túl van Közép-Európa lázas állapotának hasonlóan nagy veszélye: megállíthat, visszájukra fordíthat, kisiklathat kecsegtető világirányzatokat. A kiegyenlítődés, a béke, a szabadabb és emberibb élet új, még alig csírázó kezdeményeit. Ez pedig szinte felér egy háború pusztításával.

Az elmúlt enyhe telünk vége táján félnapokat a vonatablakból kibámulva végigszeltem ezt a hámló vakolatú régiót. Útvonalam: Budapest, Pozsony, Brünn, Prága, Drezda, Berlin, Sassnitz volt, ahol aztán komphajóba tolták be a szerelvényt és átúsztatták a svédországi Trelleborgba. Hogy mit láttam a vonatablakból, arra részben már utaltam. Kopott, öreg, szürke házakat, üzemcsarnokokat, málló falakat, kihalt pályaudvarokat, ahol az órák sem működnek, maguk elé meredően szomorú szemeket és sehol egy önfeledt mosolyt.

Az egykoron porig bombázott és fölégetett Drezda a vonatablak elfutó kamerájával nézve éppen olyan lehangolónak látszik mint az ősi Prága, Közép-Európának egykori ékessége, amelyről mindig két dolog jutott eszembe. Az egyik megboldogult apám sokszori elbeszélése, miszerint még az első világháború előtt egy prágai közös ezredbe kérte a bevonulását, szerencséjére, mert így ott megtanulhatta az irodalmian tiszta német nyelvet, a másik pedig ifjúkori, 56 nyarabeli ámulatom, irigykedésem és gyönyörködésem az akkor Pestnél sokkal tisztább, Ízlésesebb, modernebb és lélegzőbb Prága iránt, az igyekezetem, hogy minél többet szívjak fel kultúrájából, eljussak valamelyik európai hírű és rangú színházába.

Most pedig? Most pedig nem vágytam kiszállni. Talán az Uflekut még megtaláltam volna, de az átszabott Vencel téren bizonyára csak az motoszkált volna a fejemben, hogy itt idestova két évtizede egy hősi fiatal lélek benzinnel leöntötte és elégette magát, de hiába. Drezda látványa pedig rémülettel töltött el és részvéttel. Úgy éreztem ott a vonatablakban, hogy ha ezek között az impozáns méretű blokkházak és sugárutak, ezek között a hatalmas ér robusztus fellegzésű gyárkémények között kellene élnem, az számomra büntetés volna.

Igen bizony, sűrű, sötét felleg borítja a létezést ezen a Duna, Morva, Vltava, Elba, Odera szabdalta tájon. A nyakunkon pedig gond ül. Olyan egységesen és annyira osztatlanul, ahogyan főbb folyamaink neve, beleértve a mi egykoron „legmagyarabb"-nak mondott Tiszánkat is, „a"-ra végződnek. Fokozatok vannak, itt-ott néha kidugja fejét a nap a felhőtakaró alól, de a szomorúság, a betegség, a csüggesztő állapotok szívós előnyomulása, a hulló vakolat, a gazdátlanság érzése, a hiábavaló erőfeszítések keserű szájíze, a vészesen pusztuló környezet, a sorvadó erdők és az üres tekintetű pályaudvari népség állongása általános, kivétel nélkül.

Mindebből csak egy következik: a közép-európai együtt gondolkodás és a sorsközösség igazi és nem színlelt vállalása nem halasztható tovább. Ha a szenvedésben egyek vagyunk, akár akarjuk, akár nem, legyünk végre már egyek a kilábolási terveinkben és útkereséseinkben is. Járjunk együtt és együttesen a világ és a nagyok színe elé és tegyünk közös vallomást és fogalmazzuk meg közös kérdéseinket.

Itt százmilliónál is több ember él lényegében azonos ok miatt búskomoran. Elszakítva ezer vagy még több éves történelme és kultúrája folyamatától. Nem nagyhatalmi szerződések által megteremtett rendszer cipője szorítja ezeket a népeket, hiszen kitaposták azt már ők, velünk együtt, hanem elmúlt századaink és régen meghalt nagyjaink árnyai, Húsz Jánosuk, Hunyadi Mátyásunk, Goethéjük, Kantjuk tartja fogva őket. A világnak meg kell tudnia, hogy mi — akárhol húzzák is meg határainkat — nem tudunk sem szívvel, sem lélekkel egészen nyugathoz, sem a kelethez tartozni, s arcunkról a búskomorság csak akkor múlik el, ha azt folytatjuk, amit közép-európai szellemet teremtő ősatyáink ránk hagytak. Az életnek vannak a politikai rendszer minémüségénél sokkal maradandóbb meghatározottságai, természettörvényei. Ezt most, a térségben mindenütt megindult reformkészítések idején életbevágó volna tudomásul venni, valamint azt is — de ezt most már mindenkinek, akit illet —, hogy a gyulladásos Közép-Európa a világ iránta tanúsított minden nemtörődöm órájával lázasabb és gyulladtabb lesz és mint ilyen minden elfecsérelt nappal nagyobb és nagyobb veszélyt jelent a világbékére.

Sajnálom, nekem ezt juttatta eszembe a hosszú vonatút, a téli álmatlanság keresztül cseh-morva és német tájakon, s miközben sóhajok szakadtak fel belőlem a folyókanyarulatok szépsége, sosem látott és mégis ismerős bája láttán, miközben abban megállapodtam magamban, hogy én miért nem menekülök innen, nem tudom, elhatározás gyanánt csak az jegecesedett ki bennem, hogy én csak előre menekülhetek.

Még pedig úgy, hogy mindezt elmondom. így hát most dixi et salvavi animam meam.Q

ITT-OTT 22. évf. (1989), 1. (110.) szám 19