Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 1. (110.) szám
lehet róla, ki tudja, mit hoz a holnap? Már kiszámították, hogy — ha így fogy a magyar, jelenleg évi 20-25000 lélekkel —, akkor Herder gúnyos jóslata beválik. Kb. 170 év múlva a magyarság az avarok, kunok sorsára jut. Ez persze emberi statisztika és jóslat. Isten statisztikája azonban sosem azonos az emberével. A környező népek leírták Izraelt és Júdát. És Isten megmutatta, bizonyította, hogy ha tíz igaz ember imádkozik egy nép, egy nemzet megmaradásáért, ott csoda történik. Sodoma-Gomorra esetében nem akadt tíz igaz ember, és tűz emésztette meg. De Babilonban nem tíz, de száz és ezer is volt, aki Istenre tájolta be a szívét. És otthon is nem tíz, és nem száz, de ezer hívő viszi Isten elé a nemzetet, imádkozik megtartásért, megmaradásért. Sajnos, annyi mélység-szinten kell Isten gyermekeinek utat mutatniok, jó példával elöljámi, hogy idejekorán összeroppannak a fizikai terhek alatt is, meg az „inkább Istennek engedelmeskedni” belső parancsa alatt. Maga a polgár általában két állást tölt be, hogy egy közepes életnívót tudjon vinni. Ez viszont ismét egy világstatisztikai adathoz vezetett: a 40 éven alul szívinfarktusban és rákban meghalt férfiak listáján a magyar férfiak vezetnek! Egyáltalán félelmetes, hogy fiataloknál milyen magas a rákos megbetegedések indexe. Különös, újfajta betegségszimptómákkal küzdenek a kórházakban. Ma már nyílt titok: a csernobili atomreaktor felrobbanása következtében a hazánkba is eljutott rádióaktív felhőkből származott esők a kórokozói azoknak. Ha nem is olyan hatásfokon, mint Hirosimában, félő, hogy hazánkban is felszaporodnak a medikális problémák. Miskolcon imádkoztam két fiatal nő felett, hogy ki tudják hordani a magzatot, és az normális legyen, ne egy húscsomó. Budapesten egy agy-idegi problémával küszködő férfi gyógyulását vittem az Úr elé. A Szabadság-téri szolgálatom után három nő várt rám. A nagyanya ifjúkori barátom volt, a leánya és egy szép fiatal nő, feketében. Bemutatkozás nélkül is tudtam, hogy a fiatalasszony az özvegye a katonaságból épp leszerelt unokának, akit rák vitt el. Levélben is, szóban is annyit imádkoztam a fiúért! A három nő szomorúan, majdnem vádló tekintettel nézett rám. Az igehirdetésem üzenete ugyanis az volt, hogy Jézus a kereszten minden bajt, betegséget magára vett, és az elkészített megoldásokat, jó dolgokat el kell kérni tőle hittel, bizodalommal. Ha így van, akkor miért nem segített a húszegynéhány éves fiún, ifjú férjen, amikor annyian és hittel imádkoztak a gyógyulásáért? Megöleltem őket. Hallgattam. Fájt, hogy az igehirdetésem nemhogy békességet adott volna a szívükbe, inkább elmélyítette a miérteket. Alkoholizmus, öngyilkosság, válás és sok egyéb rontja a már említettek mellett a magyart. Ha a helyzet változna is, évtizedek kellenek, míg a szív, a lélek, az idegek kitermelik az antitoxinokat a Rákosi-korszak okozta kínzásokra, félelmekre. A negyven évi agymosás, hazudozás, a múltnak, minden sajátosan magyarnak, lelkinek és emberinek a megtagadása — okkal! — szigetlakóvá, klinikai esetté tette a népet. Istennek legyen hála, ennek ellenére, vagy éppen ezért: mint ezeréves történelmünk során minden korban, most is voltak s nem is kevesen, hitvallók, akik kimondták a szót, az igazságot! A tudatosan züllesztett, esett lélek és nemzettudat, miután a lelkiismeret és a megsértett humánum elérte a robbanásfokot, kollektive vallott. Az 56-os forradalom, akárcsak a Rákóczi felkelés és a 48-as szabadságharc annak a jelképe, hogy ezt a népet emberi méltóságában kell halálosan megsebezni, hogy megrázza magát és kiegyenesedjék. Aki ma figyeli, felméri a kulturális életet, kell, hogy érzékelje a változást. A szó egyre inkább az igazságé, és a miénk! A televízióban egy irodalmi beszélgetést hallgattam. A műsorvezető a partnert „angry old man”-nek titulálta. Az illető egy volt író barátjának a kéziratban lévő önéletrajzát elemezte. Többek között — szinte csak magának, elvi síkon — feltette a kérdést, hogy ki volt gonoszabb: Hitler, vagy Sztálin? És meg is válaszolta: Sztálin, mert az a saját párthíveit gyilkoltatta le, nemcsak másokat, milliókat. Egyik este meg a rádióban volt a recski táborban elkövetett szörnyűségekről, kínzásokról riport. Volt rabokat, börtönőröket szólaltatott meg a riporter, „nothing but the truth, the whole truth” szinten és elkötelezéssel. A pénzben és hatalomban osztozkodók persze mossák a kezüket. Minek feszegetni régi dolgokat? Autóval végigvittek a Rózsadombon, hogy lássam Budapest másik arculatát is, ahol t.i. nincs lakásprobléma, társbérlet. Elállt a szemem, szám! A csodálatosan szép villák — egyikmásik úszómedencével — Beverly Hillsnek is díszére válna! Azt kérdeztem: Kik laknak azokban? Kinek van ma pénze, valutája, hogy zárolt, vagy az országban egyáltalán nem kapható építési anyagokat beszerezzen?! Meglepő, hogy villamoson, autóbuszban, nyílt helyeken emberek miket mondanak, hogy’ nyilatkoznak államvezetésről, közpénzekről, az új gazdagokról-burzsoáziáról, mi több, magáról a pártról. Számos eleddig reakciósnak, imperialista ügynököknek címzett intézményt már rehabilitáltak és írókat, mint Márai Sándort, Faludy Györgyöt, elismernek, méltatnak. A szabad szólás, a történelmünknek az igazság szerint való újraírása és minden egyéb 180 fokos fordulása a rendszernek természetesen Gorbacsov antisztálinista, törvényességet, emberi jogokat képviselő új politikájának a hullámverődése, magyar áttétele. Hogy az új magyar kormány — konszolidációban, a pénzromlás és az emelkedő drágaság megállításában — mit tud a Kádáréktól átvett erkölcsi és anyagi csődtömegből kihozni a nemzet javára, azt az idő dönti el. Az idő viszont rövidre szabott, mert felgyorsuló. Ahogy a Nagy Imre emlékére és az erdélyi atrocitások ellen spontán rendezett felvonulás, csendes tüntetés bizonyította, 56 töltete és a robbanást kiváltó indulati elemek a nemzet tudatából még nincsenek kiszerelve. Ha a zsidónak Babilon, a magyarnak Mohács kellett ahhoz, hogy megmaradjon, Istenhez forduljon; a jelek arra mutatnak, hogy az idő eljött, bétölt az ígéret: „És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” A magyar lélek eljutott a végső pontig: nincs kiút, más megoldás, mint az Isten. Az az Isten, akit az ország vezetői leköpdöstek, a képviselőiben arcul vertek, keresztre feszítettek, az egyetlen fix pont. Egy új reformáció, az ébredés feszülése már benn van a levegőben. Egyre többen és egyre bátrabban tesznek bizonyságot arról, hogy az egyház Ura a Szentlelke által az Atya dicsőségére munkálkodó Jézus Krisztus, és nem az Egyházügyi Hivatal és nem az egyházmegyékből fegyházmegyéket kreáló püspökök és esperesek. A fiatalság, amely szexben, szeszben, kábítószerben kereste a miértjeire a válaszokat, felfigyelt az igét, az élő Krisztust hirdető, demonstráló bizonyságtételekre. Az az abszurd helyzet állt elő ma és otthon, hogy a kormány — ami azt jelenti: a párt — szorgalmazza, hogy az egyház tegyen meg minden tőle telhetőt annak a valláserkölcsi szintnek a visszaállítására, ami a népünket ezer éven át hordozta és összetartotta. A televízióban, a rádióban és mindenek felett a könyvekben komoly, bátor, Isten rendjének és az igazságnak tanúi is hangot kapnak. A könyvkereskedésekben egyre több vallásos kiadványt látni. A parasztság, az ipari munkásság és természetesen az elit egyháztagsága, hitvalló szerepe megcsökkent. Illetve öregekben ITT-OTT 22. évi. (1989), 1. (110.) szám 15
