Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 1. (110.) szám

lehet róla, ki tudja, mit hoz a holnap? Már kiszámították, hogy — ha így fogy a magyar, jelenleg évi 20-25000 lélekkel —, akkor Herder gúnyos jóslata beválik. Kb. 170 év múlva a ma­gyarság az avarok, kunok sorsára jut. Ez persze emberi statisztika és jóslat. Isten statisztikája a­­zonban sosem azonos az emberével. A környező népek leírták Izraelt és Júdát. És Isten megmutatta, bizonyította, hogy ha tíz igaz ember imádkozik egy nép, egy nemzet megmaradásáért, ott csoda történik. Sodoma-Gomorra esetében nem akadt tíz igaz ember, és tűz emésztette meg. De Babilonban nem tíz, de száz és ezer is volt, aki Istenre tájolta be a szívét. És otthon is nem tíz, és nem száz, de ezer hívő viszi Isten elé a nemzetet, imádkozik megtartásért, megmaradásért. Sajnos, annyi mélység-szinten kell Isten gyermekeinek utat mutatniok, jó példával elöljámi, hogy idejekorán összeroppannak a fizikai terhek alatt is, meg az „inkább Istennek engedelmeskedni” bel­ső parancsa alatt. Maga a polgár általában két állást tölt be, hogy egy közepes életnívót tudjon vinni. Ez viszont ismét egy világstatisztikai adathoz vezetett: a 40 éven alul szívin­farktusban és rákban meghalt férfiak listáján a magyar férfiak vezetnek! Egyáltalán félelmetes, hogy fiataloknál milyen magas a rákos megbetegedések indexe. Különös, újfajta betegség­­szimptómákkal küzdenek a kórházakban. Ma már nyílt titok: a csernobili atomreaktor felrobbanása következtében a hazánkba is eljutott rádióaktív felhőkből származott esők a kórokozói a­­zoknak. Ha nem is olyan hatásfokon, mint Hirosimában, félő, hogy hazánkban is felszaporodnak a medikális problémák. Mis­kolcon imádkoztam két fiatal nő felett, hogy ki tudják hordani a magzatot, és az normális legyen, ne egy húscsomó. Budapes­ten egy agy-idegi problémával küszködő férfi gyógyulását vit­tem az Úr elé. A Szabadság-téri szolgálatom után három nő várt rám. A nagyanya ifjúkori barátom volt, a leánya és egy szép fiatal nő, feketében. Bemutatkozás nélkül is tudtam, hogy a fiatalasszony az özvegye a katonaságból épp leszerelt uno­kának, akit rák vitt el. Levélben is, szóban is annyit imádkoztam a fiúért! A három nő szomorúan, majdnem vádló tekintettel nézett rám. Az igehirdetésem üzenete ugyanis az volt, hogy Jézus a kereszten minden bajt, betegséget magára vett, és az elkészített megoldásokat, jó dolgokat el kell kérni tőle hittel, bizodalommal. Ha így van, akkor miért nem segített a húszegynéhány éves fiún, ifjú férjen, amikor annyian és hittel imádkoztak a gyógyulásáért? Megöleltem őket. Hall­gattam. Fájt, hogy az igehirdetésem nemhogy békességet adott volna a szívükbe, inkább elmélyítette a miérteket. Alkoholizmus, öngyilkosság, válás és sok egyéb rontja a már említettek mellett a magyart. Ha a helyzet változna is, év­tizedek kellenek, míg a szív, a lélek, az idegek kitermelik az antitoxinokat a Rákosi-korszak okozta kínzásokra, félelmekre. A negyven évi agymosás, hazudozás, a múltnak, minden sajátosan magyarnak, lelkinek és emberinek a megtagadása — okkal! — szigetlakóvá, klinikai esetté tette a népet. Istennek le­gyen hála, ennek ellenére, vagy éppen ezért: mint ezeréves történelmünk során minden korban, most is voltak s nem is kevesen, hitvallók, akik kimondták a szót, az igazságot! A tu­datosan züllesztett, esett lélek és nemzettudat, miután a lelkiis­meret és a megsértett humánum elérte a robbanásfokot, kol­lektive vallott. Az 56-os forradalom, akárcsak a Rákóczi felkelés és a 48-as szabadságharc annak a jelképe, hogy ezt a népet emberi méltóságában kell halálosan megsebezni, hogy megrázza magát és kiegyenesedjék. Aki ma figyeli, felméri a kulturális életet, kell, hogy érzé­kelje a változást. A szó egyre inkább az igazságé, és a miénk! A televízióban egy irodalmi beszélgetést hallgattam. A műsorvezető a partnert „angry old man”-nek titulálta. Az illető egy volt író barátjának a kéziratban lévő önéletrajzát elemezte. Többek között — szinte csak magának, elvi síkon — feltette a kérdést, hogy ki volt gonoszabb: Hitler, vagy Sztálin? És meg is válaszolta: Sztálin, mert az a saját párthíveit gyilkoltatta le, nemcsak másokat, milliókat. Egyik este meg a rádióban volt a recski táborban elkövetett szörnyűségekről, kínzásokról riport. Volt rabokat, börtönőröket szólaltatott meg a riporter, „nothing but the truth, the whole truth” szinten és elkötelezéssel. A pénzben és hatalomban osztozkodók persze mossák a kezüket. Minek feszegetni régi dolgokat? Autóval végigvittek a Rózsadombon, hogy lássam Budapest másik arculatát is, ahol t.i. nincs lakásprobléma, társbérlet. Elállt a szemem, szám! A csodálatosan szép villák — egyik­másik úszómedencével — Beverly Hillsnek is díszére válna! Azt kérdeztem: Kik laknak azokban? Kinek van ma pénze, va­lutája, hogy zárolt, vagy az országban egyáltalán nem kapható építési anyagokat beszerezzen?! Meglepő, hogy villamoson, autóbuszban, nyílt helyeken emberek miket mondanak, hogy’ nyilatkoznak államvezetésről, közpénzekről, az új gazdagokról-burzsoáziáról, mi több, magáról a pártról. Számos eleddig reakciósnak, imperialista ügynököknek címzett intézményt már rehabilitáltak és írókat, mint Márai Sándort, Faludy Györgyöt, elismernek, méltatnak. A szabad szólás, a történelmünknek az igazság szerint való újraírása és minden egyéb 180 fokos fordulása a rendszernek természetesen Gorbacsov antisztálinista, törvényességet, emberi jogokat képviselő új politikájának a hullámverődése, magyar áttétele. Hogy az új magyar kormány — konszolidációban, a pénzromlás és az emelkedő drágaság megállításában — mit tud a Kádáréktól átvett erkölcsi és anyagi csődtömegből kihozni a nemzet javára, azt az idő dönti el. Az idő viszont rövidre sza­bott, mert felgyorsuló. Ahogy a Nagy Imre emlékére és az er­délyi atrocitások ellen spontán rendezett felvonulás, csendes tüntetés bizonyította, 56 töltete és a robbanást kiváltó indulati elemek a nemzet tudatából még nincsenek kiszerelve. Ha a zsidónak Babilon, a magyarnak Mohács kellett ahhoz, hogy megmaradjon, Istenhez forduljon; a jelek arra mutatnak, hogy az idő eljött, bétölt az ígéret: „És kerestek engem és meg­találtok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” A magyar lé­lek eljutott a végső pontig: nincs kiút, más megoldás, mint az Isten. Az az Isten, akit az ország vezetői leköpdöstek, a képvi­selőiben arcul vertek, keresztre feszítettek, az egyetlen fix pont. Egy új reformáció, az ébredés feszülése már benn van a leve­gőben. Egyre többen és egyre bátrabban tesznek bizonyságot arról, hogy az egyház Ura a Szentlelke által az Atya dicsőségére munkálkodó Jézus Krisztus, és nem az Egyházügyi Hivatal és nem az egyházmegyékből fegyházmegyéket kreáló püspökök és esperesek. A fiatalság, amely szexben, szeszben, kábítószerben kereste a miértjeire a válaszokat, felfigyelt az igét, az élő Krisz­tust hirdető, demonstráló bizonyságtételekre. Az az abszurd helyzet állt elő ma és otthon, hogy a kormány — ami azt jelen­ti: a párt — szorgalmazza, hogy az egyház tegyen meg minden tőle telhetőt annak a valláserkölcsi szintnek a visszaállítására, ami a népünket ezer éven át hordozta és összetartotta. A te­levízióban, a rádióban és mindenek felett a könyvekben komoly, bátor, Isten rendjének és az igazságnak tanúi is hangot kapnak. A könyvkereskedésekben egyre több vallásos kiadványt látni. A parasztság, az ipari munkásság és természetesen az elit egyháztagsága, hitvalló szerepe megcsökkent. Illetve öregekben ITT-OTT 22. évi. (1989), 1. (110.) szám 15

Next

/
Thumbnails
Contents