Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

REFORMATS ECCLESIA NOSTRA

Tenke Sándor (Budapest):

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ AZ ELMÚLT 40 ÉVBEN

Elhangzott a Református Egyházi Megújulási Munkaközösség 1989. jún. 3-i fórumán a Ráday Kollégiumban. (Megjelenik a Confessio 1989/3. számában.)

Tisztelt Fórum! Kedves Testvéreim! — Mindenekelőtt köszönöm a Református Egyház Megújulási Munkaközösség szervezőinek felkérését e mai előadás megtartására. Bizalmuk eme megnyilvánulásának készségesen teszek eleget. A megadott téma: a Magyarországi Református Egyház az elmúlt negyven esztendőben — rettentően súlyos. Csak alázattal vizsgálható. Annál is inkább, mert az egyházunk 1948 utáni történetére vonatkozó levéltári anyag még feldolgozatlan. A közismert egyházi kiadású történeti munkák pedig jórészt nélkülözik a tárgyilagosságot.

Bizonyára ez is, valamint az események közelisége és összetett volta szubjektivebbé teheti elemzésemet. Éppen ezért tudatában vagyok tévedhetóségemnek. Amire vállalkozhatom a megadott fél órában, nem több, mint hangos gondolkodás. Ez illik egy fórumhoz és nem a kinyilatkoztatások. Kérem, gondolkozzanak velem együtt, s ha tévedek, ha valamit rosszul értelmezek, javítsanak majd ki és bocsássanak meg nekem. Én is szeretném megérteni — a megfejtésre tett kísérlet mellett és vele együtt — egyházunk legutóbbi négy évtizedét.

A Magyarországi Református Egyház helyzetét történelmi folyamatban kívánom szemléltetni és azokat a csomópontokat igyekszem felmutatni, amelyek leginkább foglalkoztatják gyülekezeteink tagjait. Valószínű, sok új dolgot nem is tudok mondani, amit ne tudnánk, ne tudnának. De próbálom megfogalmazni, kimondani azt, amit ki kell mondani.

A háború után a református egyház vezetősége már első megnyilatkozásaiban (pl. az 1945. május 27-i, a miniszterelnökhöz intézett levél és memorandum, a Zsinati Tanács 1946. május 9-i állásfoglalása stb.) bűnbánattal ismerte el, hogy egyházunk túlságosan összefonódott az előző társadalmi renddel és nem állott gyökeres elszántsággal a szegények, az elnyomottak, a kizsákmányoltak és az ártatlanul üldözöttek mellé.

A Konvent és egyházkerületeink elnökségei az első perctől kezdve pozitívan reagáltak az államforma változására (1946. I. te.), a köztársaságnak, mint felsőbbségnek elfogadását a kálvini tanok lényegéből fakadónak jelentették ki. 1

A Ravasz László vezette egyház fokozatosan közeledett az állammal való megegyezésre, de szavát felemelte, ha az ország vezetőinek döntései szembeálltak a gyülekezetek érdekeivel. Az Egyezmény egyik alapelvét (szabad egyház, szabad államban) maga Ravasz László dolgozta ki, és az előkészítő határozatok szövegeinek megfogalmazásában — a négy egyházkerületi elnökség alapos megbeszélései alapján —

tevőlegesen részt vett.

A sok vívódással készült, de szükségesnek tartott — az egyházközségek véleményét olykor figyelmen kívül hagyó (pl. iskolaügy) — kompromisszumos megállapodást még kellően fel nem tárt előzmények után 1948. október 7-én Révész Imre püspök írta alá. Révész Imre az egyház vezetéséből addigra már kiszorított Ravasz László utódja lett a Zsinat lelkészelnöki székében.

De addigra már minden eldőlt A hatalmat magához ragadta a Magyar Kommunista Párt, illetve a két baloldali párt egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja. A most előkerülő források megdöbbentő tisztánlátással mutatják be a valóságot. Egyik egyháztörténész kollégám, Barcza József debreceni kutatóprofesszor jóvoltából előkerült levélből idézek. Szerzője Révész Imre, aki az Egyezmény megkötése után egy hónappal (1948. november 12.) a következőket írta Péter János konventi előadó úrnak:

„Semmi illúzióm nincs afelől, hogy mi következik. Napról-napra szaporodó jeleit látom annak, hogy az egyezményt az a tényező, amellyel megkötöttük, ti. maga a kormányzat, talán még szeretné és próbálja komolyan venni, de sem erő, sem elszántság nincs benne arra, hogy komolyan vétesse és respektálássá az alsóbb fokú tanügyi és egyéb közigazgatási hatóságokkal, amelyek lépten-nyomon máris úgy viselkednek, mintha ez az egyezmény nem is léteznék — főként pedig nincs erő és elszántság a kormányzatban arra, hogy a legnagyobb kormányzópárt [a Magyar Dolgozók Pártja] vidéki szervei részéről napról-napra ismétlődő egyezményellenes kijelentéseket és kilengéseket megakadályozni tudja.... Egyházunknak és lelkésztestvéreinknek egyre jobban duzzadó és keseredő közvéleménye már most így lát: hogy az egyezménynek semmi gyakorlati jelentősége nincs.... Egyfelől a felelős vezető, másfelől a történész szemével nézve a dolgokat, én az egyezménynek maradandó jelentőséget (a pillanatnyi hasznoktól — igehirdetés és az egyházi élet viszonylagos szabadsága, meghagyott és szorgalmasan aláaknázott iskolacsonkok, államsegélyek stb. — most eltekintve) csak apontban tulajdonítok, hogy: 1. mindenkor letagadhatatlan dokumentuma lesz annak, hogy mi Isten igéjéből következő felelősségünk alapján igenis akartuk a magyar államrenddel való békés együttmunkálkodást, s ha ez mégis meghiúsul, a történelem, s annak Ura nem minket fog érte megítélni. ”

A levélből kiderül, hogy ekkor már Révész utódjául Péter János választatott ki, aki majd csak több mint egy év múlva (1949. december 15.) kerül ténylegesen a tiszántúli püspöki székbe.

Tehát a Ravasz László, majd Révész Imre püspökök vezette egyházvezetőség törekvése korrekt megegyezésre az állammal — a megkötés pillanatában, de többjei által mutatva már előtte is — széttört a hatalom, a moszkvai vezetésű Magyar Dolgozók Pártjának zátonyán.

32 ITT -OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám