Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

A háború után az első nagyobb törést egyházunkban ez okozta. Nemcsak az, hogy az egyezményt felrúgta az állam, hanem az is, hogy ezután mindkét fél azt a látszatot tartotta fenn, a közvéleményt és a gyülekezetét félrevezetve, mintha minden rendben lenne, akkor, amikor már „a megtorlás tombolt, a bosszúállás gyönyörködött; a kegyelem és kiengesztelődés nem jutott szóhoz.” 2

A másik nagy törést az okozta — egyik jeles marxista történész, Glatz Ferenc mutatta ki —, amikor a politikai vezetés 1949—51 között hozzáfogott az egyház 61%-át kitevő (5—20 kát. holddal bíró), évszázados gazdálkodási kultúrával rendelkező kis- és

középparaszti réteg drasztikus felszámolásához. A kampányszerű és a gazdálkodási ésszerűséget is mellőző téeszesítések kiszorították őket a termelési rendből és a politikai-társadalmi közéletből. Ezzel a református egyház legerősebb bázisa hullott szét (s vele együtt az ésszerű paraszt-polgári magatartásforma is). Sok helyen a kuláknak minősített földművesek megnyomorításával nemcsak a falu tartást adó rétegét, hanem az egyházközség presbitériumát is úgymond „lefejezték” egyházvezetői segédlettel. Ugyanis

„egyházunk legfelsőbb vezetőinek az egyházközségek presbitériumainak konvencionális összetétele tekintetében is — ahogyan a hivatalos egyháztörténet munka, a Studia et Acta V. kötetének egyik szerzője finoman fogalmazza — figyelemmel kellett lennie a szocialista társadalomépítésirányára.” 3

A következő csapást pedig azzal mérték a hazai reformátusságra, amikor azt a tisztviselő-értelmiségi réteget sodorták a közösségi-politikai élet szélére, amelyik a közigazgatás, közművelődés, egészségügy stb. gerincét alkotta. Ebben a rétegben a reformátusság az országos átlagot közelítő százalékban található, a Tiszántúlon pedig feltehetően azon felül.

Sajnos, azonban, ez csak az érem egyik oldala. A másik — az egyházi — oldalt is felelősség terheli. S ez alól a református értelmiség egy része sem kivétel. U- gyanis a radikális református népies értelmiség szociális érzékenysége következtében két ügyben is kétes értékű szövetségese lett a kommunista pártnak: 1. „A kommunista párt Moszkvából is hozott radikális katolikus-ellenessége, ateizmusa, az ország lakosságának 68%-át kitevő katolikusság, illetve egyháza ellen politikai szövetségest keresett és megtalálni vélte a református értelmiségben.” 2. A kommunistákkal szövetséges református értelmiség Erdei Ferenc — 1951-től fóldművelódésügyi miniszter és tiszántúli főgondnok — reprezentálta irányzata a tiszántúli püspökkel (és több lelkésszel, gondnokkal) együtt tevőlegesen részt vett a téeszesítési kampányban. (Lásd Az Út c. hetilap számos cikkét.) Tudvalevő, hogy ez az erőszakos téeszesítés éppen a református egyház kis- és középparaszti bázisát súlytotta legerősebben.4 A református értelmiség egy része — meghasonulva önmagával — így esett áldozatul a pártvezetés szalámitaktikájának, amely fölhasználta a Nemzeti Parasztpárt erős református bázisát is a politikai erők elleni harcra.

Végeredményben a református egyház látszólagos politikai karrierje ellenére elveszítette társadalmi

bázisát, és a klerikális reakció elleni harc címén megszüntették iskoláit, diakonisszaházait, alapítványait; felajánlásra kényszerítették ingatlanai zömét, szétverték kulturális intézményeit, több tucat ifjúsági és más egyesületeit, területi és gyülekezeti lapokat; szétszórták diakonisszáit, katechétáit, kiszorították a vallástanítást az iskolákból (az 1949/50-es tanévben a négy egyházkerület 1978 katechétája 234 675 gyereket hitoktatott, de már ebben az évben falun 3%-os, városon 20—25%-os volt a lemorzsolódás)5; elvették egyházunk kórházait, kultúrotthonait, feloszlatták és szétszórták a Bethánia nevű evangéliumi népmozgalmat (amely mozgalomról a Református Sajtóosztálynak az utóbbi években megjelent néhány kiadvánnyal és a Biblia-Szövetség ezévi megalakulásával töröltetett le a bélyeg); az államhatalom 1951-ben megszüntetésre ítélte a missziói munkát, az egyházzal életbe léptette a hírhedt Missziói Szabályrendeletet. Gyakorlatilag „az egyházat puszta kultuszközösséggé zsugorították össze, amely csak a templomokban élhet, mint egy életfogytiglani szobafogságra ítélt rab.”6 Mindezeket tetézte az 1951. évi I. törvény megalkotása az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról, mely intézmény — korszakonként más módszerekkel — a monolitikus hatalom eszközeként kontrollálta az egyházakat.7

Találó Glatz Ferenc történész megállapítása: „...a reformátusok azt kapták ajándékba a személyi kultusz idején, amit a katolikusok büntetésként.”

Az 50-es évek egyházi magatartásának elemzésekor a levéltári források hiánya ellenére sem vagyok túlságosan nehéz helyzetben, már ami a fő vonulatokat illeti. Ugyanis az Egyház az idők viharaiban c. hírhedt könyv8 is kénytelen elismerni, hogy a szektárius szellem egyházpolitikai téren is érvényesült és többet felsorol azok közül, amikről én is beszéltem. Még azt is említi, hogy néhány lelkész ellen büntető eljárás indult, meg nem alapozott vádak alapján9 — sajnos azonban jogorvoslás nem történt, nevük említése sem, aki megélte, viselnie kellett neki a bélyeget még a 60-as években is, sőt napjainkban is, míg a Zsinat elnökségi tanácsa ez év februárjában hozott határozata értelmében le nem töröltetik.

Mindezek ismeretesek voltak a gyülekezetekben. Ravasz László is innen meríthetett és tételesen ismerteti a külső és belső egyházellenes ténykedést 1956 nyarán írt Memorandumában. A lényeget azonban másra helyezi. Arra, ami 1956 előtt és után is kérdés, de az volt 1945 előtt is, és az lesz mindig, amíg karrieristák, önimádók, a mindennapi becsületes munkavégzést egyházi frazeológiával helyettesítők, a mások munkájából élők szerepet játszhatnak a mindenkori egyházban. Nevezetesen arra, hogy „mennyi volt ebből az [egyházi] közreműködésből a minimum, amelyet okvetlenül meg kellett csinálni sub poena non existentiae, és mennyi volt a felesleges, vagy ami még roszszabb, a kedvkereső túlteljesítés.” Mérhetetlenül sajnálatos volt az — idézem tovább Ravaszt —, „hogy a református hívők seregei semmit sem éreztek abból, hogy egyházuk vezetősége az egyházért küzd, lépésróllépésre hátrál, egyenként engedi kicsikarni kezéből az igehirdetói, tanítói és szeretetmunka lehetőségeit. Sőt azt érezte, mintha örömet okozna az egyházi veITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 33