Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
László, Gergely András, Kiss Jenő, Szemerkényi Ágnes és jómagam által írt Magyarságtudományi Kézikönyv mindkét területet felöleli—, a kettősség azonban továbbra is fennáll. Könnyű, de félrevezető volna pusztán szervezeti baklövésre visszavezetni a kutatásoknak e széttöredezettségét. Az akadémiai magyar irodalomtörténet történész nézőpontból éppúgy elavultnak tekinthető, mint amennyire a tíz kötetes Magyarország története művelődéstörténeti fejezetei egy rég meghaladott marxista felfogást tükröznek, ha irodalmár szemével olvassuk őket. A különböző szakterületek művelése nincs összhangban egymással. Ez jelenleg a magyarságtudomány legnagyobb fogyatékossága. Felszámolásához sokat segíthet az amerikai kutató, akit nem befolyásolnak a magyarországi szervezetek egyoldalúságai. 2. Nyelvközpontúság E helyzeti előny mellett egy hátránnyal is kell számolnia annak, aki Amerikában foglalkozik magyarságkutatással. Hungarológia nem létezhet a nyelv tüzetes ismerete nélkül, mert a nyelv a magyarság megtartásának alapföltétele. Soha nem tudhat elég jól magyarul az ember, s ennek a követelménynek természetesen könnyebben eleget tud tenni az, aki Magyarországon él. Idézhetnék kiváló amerikai történészek munkáiból döntő fontosságú részeket, melyek egy-egy magyar szöveg félreértésére vezethetők vissza. A polgárosodás például sokszor civilizációt jelent XIX. századi magyar politikai gondolkodóknál. Más példákra hivatkozhatnék, olyan félreértésekre, amelyekre Magyarország súlyosan ráfizetett — így a faj szó jelentésére, mely még Szabó Dezsőnél sem volt azonos a későbbivel. Fából vaskarika jól olvasni, de nem kifogástalanul beszélni magyarul. Éppen fordított a viszony beszélt és írott nyelv között. Amerikában gyakran találkozom olyan magyarokkal, akik jól beszélnek, de sokkal kevésbé képesek olvasni, mert a mellékjelentéseknek nem elég széles körét ismerik. Még egészen közismert szövegek megértése sem képzelhető el fejlett magyar tudás nélkül. Utalhatnék arra, hogy a „Szózatában szereplő „nagy szerű halál” kifejezés helytelen magyarázatával sok kiadványban találkoztam. Bárhol is vállalkozzék valaki magyarságkutatásra, a nyelv megtanulása jelenti számára a legsürgetőbb feladatot. Teljesen meddő Trianonról beszélni azoknak, akik számára nem belső élmény a kilencszáz éves magyar nyelvű írott hagyomány. Ä XVII. század erdélyi kultúrájának gazdagságáról csakis akkor győződhet meg valaki, ha képes elolvasni Kemény János fejedelem vagy Bethlen Miklós gróf önéletírását vagy Szalárdi János Siralmas magyar krónikáját. Azért különösen fontos ezt hangsúlyozni, mert jelenleg még Magyarországon is fenyeget a kulturális emlékezet sorvadása. Sok örömet okoznak számomra az elmúlt másfél év politikai változásai, de félve látom, hogy a társadalmi mozgolódás közepette kevésbé számítanak a nemzeti hagyományok, mint korábban. Miközben ma már lényegében szabadon lehet beszélni az erdélyi magyarok elnyomatásáról, e népcsoport kulturális öröksége egyre inkább feledésbe merül. A részleges áttérés a piacgazdálkodásra tagadhatatlanul létszükséglet Magyarország számára, a kultúrában azonban hátrányokkal is járhat. Különösen érezhető ez a könyvkiadásban. A magyarországi kiadást korábban olyan nagyvállalatok határozták meg, mint a Szépirodalmi, a Magvető vagy az Akadémiai Kiadó. Legtöbbjük a csőddel küszködik, az új cégek viszont a gyorsan eladható művekre szakosodtak. A magyar irodalom úgynevezett klasszikusai és a régebbi, 1900 előtti magyar történelem forrásai egyre jobban kiszorulnak a piacról. A Hitel című kéthetente megjelenő lap — melynek feladata lenne a nemzeti örökség ápolása — olyan fejtegetést közöl Németh Lászlóról, mely a Kádárkorszak szellemét folytatja, amennyiben megkerüli a kényesnek minősíthető kérdéseket, miközben ugyanez a lap nem emlékezik meg Erdélyi János vagy Kemény Zsigmond évfordulójáról. Magának Németh Lászlónak az örökségével van szöges ellentétben a múltnak ez az elhanyagolása. Nem örültem, mikor a Szépirodalmi Kiadó úgy döntött, Kemény születésének 175. évfordulóját inkább az általam róla írt könyvvel ünnepli meg, mintsem hogy magának Keménynek valamelyik művét adja ki. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy e példa azért ijesztő, mert a XIX. század legnagyobb erdélyi írójáról van szó, kinek tevékenysége elválaszthatatlan a Királyhágón túli terület múltjától. Hadd emlékeztessek még arra is, hogy Kemény munkái határozottan cáfolják azt a hiedelmet, mely szerint a magyarság a XIX. században kivétel nélkül türelmetlen volt a románokkal szemben. A történeti tudat efféle aránytalanságai megnehezítik annak a helyzetét, aki a magyarság kultúráját akarja tanulmányozni vagy népszerűsíteni külföldön. Kossuth összes műveinek közreadása rendkívül lassan halad előre, Madách életművének utolsó — hiányos és nem mindig megbízható — kiadása négy és fél évtizeddel ezelőtt készült. Nehéz helyzetben találja magát a külföldi tudós, egyetemista vagy akár átlagolvasó, hiszen nagyon sok alapvető munka hozzáférhetetlen. A nyelvközpontúságról mindazonáltal nem szabad letenni. Minél jobban tud valaki magyarul, annál inkább lehetséges, hogy hozzáféljen a nemzeti kultúra emlékeihez. A cél csakis az önálló értékítélet lehet, ez pedig lehetetlen, ha másodkézből vesszük ismereteinket. Ismerek kiváló amerikai történészeket, akik nyelvtudás híján teljesen megalapozatlan állításokat fogalmaznak meg a magyar történelem sorsfordulóiról, az oszmán— magyar viszonyról, a magyaroknak és a Habsburgháznak a kapcsolatáról, vagy éppenséggel a magyar nacionalizmusról. 3. A magyarságkutatás céljai Amerikában Vannak, pontosabban lehetnek-e külön céljai a magyarságkutatásnak Amerikában? Elsőként annak a tanulmányozását emelném ki, hogyan tartja meg nemzeti jellegét az amerikai magyarság. Nem vagyok csalhatatlan; szívesen mérlegelek más véleményeket. Megint a nyelv fontosságát hangsúlyoznám. Bloomingtonban hallgatóim negyven százaléka magyar származású. Többségük abban a hitben él, hogy ismeri a nyelvet, noha tudása általában hézagos. A magyarság megtartása általában nyelvhez kötött. Szólalj meg magyarul, és elárulod, mennyit je14 ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám
