Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
lent számodra ez a nemzet. Szüleim néprajzi gyújtók voltak, feleségem folklorista, én magam a népi írók művein nőttem fel és — eredetileg zenésznek készülvén — Kodály módszerén nevelkedtem. Tisztában vagyok a paraszti kultúra jelentőségével. Ez sem őrizhető meg a nyelv nélkül, nem is beszélve a magas kultúráról. Nagyonis meg tudom érteni, mennyire beszűkültnek, vidékiesnek láthatja egy amerikai magyar azt a világot, amelyben mi Magyarországon élünk. Jónéhányszor panaszkodtak nekem amerikai történészek vagy irodalmárok, hogy mi kissé vidékiesen gondolkozunk Budapesten, mert nem érzékeljük a nemzetközi összefüggéseket, amelyek nélkül pedig nincs párbeszéd a különböző kultúrák között. Jogos ez a vád. Évtizedeken át el voltunk zárva a Nyugattól, és nemzeti fenyegetettségünk védekezésre, sőt bezárkózásra ösztönzött bennünket. Ha valamiben sokat segíthet az amerikai hungarológia, akkor az nyilvánvalóan ennek a szűklátókörűségnek a leküzdése. Valahányszor olyan állítással találkozom amerikai könyvekben, amely első pillanatra elfogadhatatlannak, a magyarság téves megítélésének látszik a számomra, arra próbálom kényszeríteni magam, hogy eltűnődjem, nem arról van-e szó, hogy az idegen szem nagyobb távlatból ítél. Van azonban az éremnek másik oldala is. Sokszor kell arra a következtetésre jutnom, hogy a külföldi azért van más véleményen, mert a nyelvet nem, vagy nem eléggé ismeri. Remélem, nem tulajdonít nekem senki sértő szándékot, amikor azt mondom, ha az amerikai lakos joggal ütközhet meg a Magyarországon élők világismeretének hiányán, legalább ennyire kényelmetlen számunkra hallgatni némely Nyugaton élő magyarok beszédét. Amerikai barátaim, kiket tisztelek és becsülök, angol szavakat kevernek beszédjükbe, s még egészen kiemelkedő nyugati könyvekben is akad súlyos magyartalanság. Mindennapi munkám a nyelvvel bíbelődés; tisztában vagyok azzal, milyen nehéz jól tudni egy nyelvet. Erősen aggódom, hogy rohamosan fog csökkenni a külföldi magyarok nyelvtudása, ha egyszer megközelítik a nyugdíjas kort azok, akik 1956-ban hagyták el Magyarországot. Néhány éve abban a szerencsében részesülhettem, hogy meghívtak előadónak a hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjaira. Fölemelő érzés volt olyan magyarok között lenni, akiknek műveltsége alapos és látóköre rendkívül széles. Csupán az szomorított el, hogy a résztvevők többsége idősebb volt nálam. Tagadhatatlan az érdeklődés a már kint született nemzedékekben a magyar kultúra iránt, de nem mindig jár együtt alapos tájékozottsággal. Égetően szükséges, hogy közös erővel próbáljunk igényes magyar nevelést adni a fiataloknak. Ennek alapfeltétele a nyelvtanulás. Ezért igyekszem elérni, hogy az Indiana Egyetem Uralaltáji Tanszékén magasabb képzettségű nyelvtanár oktasson. Az előadások továbbra is angolul folynak, de mind több hallgatót próbálok meggyőzni arról, hogy a magyar történelem éppúgy nem ismerhető meg a nyelv elsajátítása nélkül, mint a mai magyar társadalmi és politikai rendszer vagy akár Bartók zenéje. Furcsának tartom, hogy olyan történészek is tanítják a magyar történelmet az Egyesült Államokban, akik egyetlen szót sem tudnak magyarul. Nemrégen negyedmagammal vizsgáztattam egy végzős hallgatót. Ä teremben egyedül én tudtam, hogy amit állít az egyik vizsgáztató Széchenyiről és Kossuthról, egyáltalán nem igaz. Nehéz lett volna vitatkoznom, hiszen műveiket nekem volt alkalmam olvasni, nekik viszont nem. Mikor arra terelődött a szó, hogy az 1848-as magyar forradalom alatt fel sem vetődött a nemzetiségi törvény ötlete, megemlítettem Wesselényi 1848 augusztus 25-én tett indítványát. A másik három vizsgáztató kicsit hitetlenkedve jegyezte meg, hogy sosem hallottak ilyen nevű magyarról, nyilván kortársai sem tudtak róla. Furcsa lenne bizonygatnom, ki is volt Wesselényi, ók mind történészek, s évtizedek óta e térséggel s korral foglalkoznak, én elsősorban mégis irodalmár vagyok. Egy másik alkalommal Tisza István és a nemzetiségek viszonya került szóba, és egy történész oktató a fiút apjával cserélte föl, azaz Tisza Kálmán szlovákellenes intézkedéseit tulajdonította az ifjabb Tiszának, miközben szemlátomást nem tudott arról, hogy ez utóbbi államférfi tárgyalni próbált a románokkal. Folytathatnám a példákat. Az amerikai magyarságkutatókra vár a föladat, hogy hitelesebbé alakítsák át a magyar múltról kialakult képet. Ránki György az elmúlt években egy sor olyan ülésszakot szervezett, amelyek ugyanúgy módosítottak a magyar történelem amerikai értelmezésén, mint Király Béla magas színvonalú könyvsorozata. Következő lépésként talán olyan átfogó igényű munkára lenne szükség, amelyek nem korábban Magyarországon kiadott könyvek fordításai, hanem eleve az amerikai közönségnek készültek. Ha az olvasó beletekint az eddigi tanulmánykötetekbe, azt láthatja, hogy az észak-amerikai tudósoknak viszonylag szűk köre foglalkozik Magyarországgal. Az utánpótlást biztosítani kellene, szigorúan ragaszkodva ahhoz, hogy a kutatás a magyar nyelvű források pontos ismeretével jáijon együtt. Szerencsés lenne, ha a jövőben nem jelennének meg olyan kötetek a kettős monarchiáról, amelyek szerzője tekintélyes mértékben, önálló fejezetekben foglalkozik Magyarországgal, ám ehhez elegendőnek tartja a német nyelvtudást. Jellegzetes példaként William W. Johnston The Austrian Mind: An Intellectual and Cultural History, 1843-1938 (Berkeley: University of California Press, 1972) című könvyet említhetem, mely hihetetlenül egyoldalú képet rajzol a századforduló Magyarországáról. A legutóbbi politikai változások érthetővé teszik, hogy a legtöbb magyar vonatkozású munka éppen időszerű kérdéseket taglal. Az ország politikai jövője szempontjából is fontos, hogy ez ne vezessen egyoldalúsághoz. Ahogy a nyelv őrzi a múlt emlékét, úgy a jelenlegi társadalom és kultúra megértése is föltételezi a korábbiak ismeretét. Ügyelnünk kell tehát arra, hogy a magyarságról általunk közölt ismeretek ne csak a jelenkorra, sót ne is kizárólag a XX. századra vonatkozzanak. Tankönyvíróként évekkel ezelőtt szembe kellett néznem azzal, hogy a magyar nemzettudat nem csekély részben olyan emlékekhez kapcsolódik, amelyek nem a mai Magyarország területén jöttek létre. Időben s térben egyaránt messze kell nyúlnunk, és a kultúra ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 15
