Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 1. (110.) szám

Mózsi Ferenc (Chicago):

MIKÉNT LESZ A HOGYAN?

„Az utóbbi időben nagyon sok összezavarodott emberrel találkoztam, és nehezen tudom tagadni, hogy zavartságukból rám is ragadt. Zajlanak az események, amelyek önmagukban kérdőjelesek, miközben hivatalos és nem hivatalos szájakból olyan kérdések fogalmazódnak meg, amelyekre a társadalmi egyednek, akár párttag, akár pártonkívüli, választ kellene találnia, s főként adnia cselekvő magatartással." (Asperján György: Hogyan lesz a másként?)

Alig egy évvel a megalakulása után a Magyar Demokrata Fórum (független) társadalmi szervezetté alakult Laki telken, és ezzel a legújabb magyar szellemipolitikai élet vélhetően legszélesebb tömegeit mozgatja meg. Idézve az MDF Ideiglenes Alapszabályából, tevékenysége, feladata közé sorolja, többek között: „...országos ügyekben, nemzetközi kérdésekben az alternatív javaslatok kimunkálását, ... Számít a határainkon túl élő magyarság támogató részvételére....”

Ez számunkra a legfontosabb üzenet. Ennek felhívás-táncra-jellege van és nem mehetünk el figyelmetlenül fontossága mellett, mi kint élők, a haza sorsáért aggódó „strázsák”. Ez az első olyan jól megfogalmazott közös munkára felhívás, melynek mellőzése felelőtlenséget jelentene.

Az elmúlt esztendő során alkalmunk volt megfigyelni, bár felgyorsultsága miatt regisztrálni alig, a Magyarországon szinte gombamódra alakult tömörülések megjelenését és a közösségi munkában való részvételük majdnem dühös követelését. A társadalmi változásokat elősegítő pozitív reformjavaslatokkal előálló szervezetek között feltétlenül említenünk kell a Szabad Kezdeményezések HÁLÓZATát, mely az erős politikai szervezkedésben majdnem perifériára szorult (nov. 13-án a Jurta Színházban Szabad Demokraták Szövetsége néven újjá szerveződött), valamint a legerősebb, az egyetemi értelmiséget tömörítő Fiatal Demokraták Szövetségét (FIDESZ), melynek átütő ereje az egész ország egyetemi életére kihat. Félelmetes a kapálódzó hatalom alig árnyalt próbálkozása is. Már az Alternatív Baloldal helyett is Kommunisták Magyarországi Pártjáról hallhatunk. Mi ez, ha nem a bolsevik-vonal manipulációja egy

haldokló rendszer megtartására?

Szóbeszéd Magyarországon, hogy a marxizmusnak csak egyetlen érvényes tétele maradt: „Az uralkodó osztály önként nem mond le a hatalomról”.

„Grósz Károly Iránból [?] hazafelé tartva feltűnést keltő, szokásához híven őszinte hangvételű interjút adott...” — idézve a Magyar Nemzet okt. 29-i számából —: „... a kormányprogramhoz viszonyítva dinamikusan [?] haladunk előre, jóllehet tudom, hogy a közvélemény ezt nem érzékeli, sőt elégedetlen vele.” „... a kormányprogram reális, teljesíthető, ha nem három, akkor négy év alatt, s a kitűzött célokon nem kell változtatni.” (Kiemelések tőlem.)

Ezekről a kitűzött és megvalósítható célokról szeretne tudni valami biztosat az ország. Az Amerikai Egyesült Államokból nem pajzzsal — és nem pajzson — visszatért (akkor még miniszterelnök-) főtitkárt korántsem ujjongva fogadta az ország. Ez is érthető. A kötelező protokollon kívül bizony fiaskó volt ez az út is. Nyugatnak nincs miért lefeküdnie a „demokratizálódó” szocializmus küldöttei előtt. Emigrációnk túl mohóinak sem volna miért.

Mint menetközben kiderült, a szocializmus nem egyéb, mint egy hosszú keserves út a kapitalizmustól a kapitalizmusig. Az imént említett villáminterjújában Grósz még megemlíti, hogy a pártvezetésben nem látja előrehaladottnak és pozitívnak a folyamatot — már a kormányprogram realitását értve ezalatt. Kitért a lényeges taktikai, módszer- és munkastílusbeli lényeges különbségekre. „Idő kell, amíg kiformálódik a testületeknek az a gyakorlata, amely kívánatos a nagyon bonyolult belpolitikai helyzetben.”

Lesz-e elegendő erő? Ugyan a feszültséget csökkenőnek érezte és elterelően inkább személyi, mint ideológiai feszültségről beszélt.

„Most köztes állapotban vagyunk.”

Igen, az ország félelmetesen sodródik valami megállíthatatlannak tűnő anarchia felé. Ezért fontos minden pozitív társadalmi formáció konszolidációra törekvése. Hogy a továbbiakban is érzékeltessem a bizonyosságot (?), megint csak a Grósz-interjúból idézek: „Ma az a tét, hogy a magyar szocializmus megtalálja a helyét a megújuló szocialista világban, be tud-e illeszkedni jobban a dinamikusan fejlődő világgazdasági folyamatokba, mint eddig.”

Ez a helykeresés, mint tudjuk, már elég régóta tart. A helykeresés anyagi támogatása sem újkeletű, főleg nem amerikai részről. Ezért volt fontos a júliusi látogatás. Politikai téren a ködösítés (ld. általános közkegyelem, világútlevél stb.) ellenére sincs változás. A tömeg megtanult fegyelmezetten kimenni az utcára. Nagyon helyesen tették ezt június 27-én a faluromboló román politika ellen. Ezt majdnem hogy „hivatalosan” támogatták is. Miután az előjelekből megsejtették, hogy már megállítani a szervezést úgysem lehet, megtűrték a tömeget. Ezzel szemben a HÁLÓZAT jún. 12-i országos összejövetelének a meghívóját a posta csak késve kézbesítette. És itt van a kutya elásva. Június 16-a is ezt bizonyította, és az október 23-i utcai demostráció rendőri betiltása is.

„A döntésnek politikai háttere volt.”

Interjúja során Grósz még mindig ellenforradalmi jellegről beszél, annak „emlékét pedig jeles eseményként felidézni nem engedhetjük... Nem látjuk indokát, hogy korábbi elvi helyzetértékelésünkön változtassunk...”

Ennyit az általános közkegyelemről.

1956 még mindig tabu, de már nem sokáig. Az újonnan felnövő generáció egyre hevesebben követeli a közelmúlt megismerését. És ez lenne a helyes, az őszinteségre törekvés, mert a jövőt illetően a közös folytatás elengedhetetlen emberi feltétele ez!

„A reform az egyetlen kiút!”

Ezzel tisztában van mindenki, de mi lesz a bizonytalan programok megvalósításával? Szeptember 12-én több mint 30 ezres tömeg gyűlt össze a Parlament előtt a Bős-Nagymarosi Vízlépcső kivitelezési terv elvetése ügyében. A kormány hajthatatlan, az „adott szó” és nem a nemzeti gazdasági érdek a lényeg. A táblákon fellobogtatott jelszavak a tüntetők szívét-lelkiismeretét csak dobogtatták, de korántsem nyugtatták meg: „Népszavazást! — Demokráciát! — Lakást építs, ne gátat! — Ki a felelős? — G/erőmű-nyerőmű!...”

Közben lezajlott egy szerény, de nagyon fontos Világtüntetés október 30- án. A szimbólumban rejlik az átütő erő. Végre eljött az ideje, hogy mi kintiek is megízeljük a közös munka erejét. Erdély

12 ITT-0TT 22. évi (1989), 1.(110.) szám