Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

számunkra, a számomra, a velem egyetértő és velem a közösség igáját húzó barátaim számára, az amerikaimagyar lőtt-lábú madarak számára, meglehetősen világos:

—őrizni a magyarságot,

—őrizni a minőséget,

—őrizni a minőségi magyarságot!”

Körbe vagyunk véve az amerikai-magyar életben olyan szervezet-roncsokkal, melyek csak a második feladatot szolgálták, mert az volt az érdekes és az volt a könnyebb út. Elpolitizálgatták jövőjüket, és részben a mi jövőnket is. Borzongok mikor látom, hogy a mi közösségünkben is fennáll ez a lehetőség, ha nem küzdünk ellene, ha nem fogadunk szót a Hamza-i feladatnak, hogy külföldön is, itt is, „őrizzük a magyarságot, őrizzük a minőséget, őrizzük a minőségi magyarságot.”

Szellemi hagyatékunk erre a kettős szerepre miképpen határozza meg teendőinket? Talán hét alapfogalomról szólhatunk, melyek mindannyiunk számára nyújtanak laza, de közösséget meghatározó irányelveket. Ezek a szétszórtsági életforma és sors vállalása, a kisebbségi lelkűiét elkötelezettsége, az ideológiáktól független világnézet, a vallásos szintre emelt magyarság-élmény, a demokratikus szervzezeti és mozgalmi keret, a szabad fórum az útkereséshez, és a küldetéstudat — népünknek érdek- és jogvédelmében.

A szétszórtsági sorsot már részben bemutattam azzal, hogy szembesítettem az emigrációs mentalitással. Most csak azért utalok ismét lényegére, hogy összekötő szerepét jobban hangsúlyozhassam. A szétszórtsági magyar kettős hűséggel rendelkezik. Befogadó hazájának jó állampolgára, míg anyanemzetéhez köti a kulturális, nyelvi és történelmi tudata. A megmaradás és a továbbfejlődés számára állandó cél és munkaterv. Nem egygenerációs ellenzékiségben gondolkodik, hanem többgenerációs túlélésben.

Ez a túlélési igény az, ami annyira közös a kisebbségben élők sorstudatával. Kivándorlásunk percétől mindannyian szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy ettől fogva olyan társadalomba kell tudnunk beilleszkedni, amely idegen számunkra — és melyben nyelvünk és kultúránk csak kis szigetekben tud fennmaradni. Azok, akik gyermekeiknek is tovább tudták adni az igényességet, hogy érdemes és jó magyarnak megmaradni, azok magából a kisebbségi létből tudtak erőt, célt és életformát alakítani. A jelen helyzetben ők talán jobban képesek átérezni, mi történik Erdélyben vagy Szlovákiában, mint a legtöbb magyar Budapesten vagy Miskolcon.

Harmadsorban, mivel maga a megmaradás lett számunkra a központi kérdés, mi hamar kiábrándultunk az ideológiai divatokból — melyek megosztották a magyarságot akár a Kárpát-medencében, akár az emigrációk első partraszállói között. Rájöttünk, hogy az ideológiai rajongások csupán a hatalmi megosztottságot vagy a megosztott hatalmi egyensúlyt racionalizálják. Tehát eszközök, hogy magyarázatot adhassanak saját létezésüknek. Ezektől a divatoktól mi nagyonis korán függetlenítettük magunkat. Ösztönösen éreztük, hogy nem lehetünk semmilyen ideológiának a megszállottjai, mert akkor hűségünk csorbát szenved nagyobb értékünk megvédésében: azaz, a világmagyarság szolidaritásának ápolásában.

Ez az igényünk viszont azt eredményezte, vagy fordítva: a rádöbbenés, hogy a világideológiák nekünk halálos veszélyt jelentenek, arra késztetett, hogy ideológiáktól független, vagy részben független értékrendszerre alapozzuk közösségi életünket. így jött létre az a meggyőződésünk, hogy mi elsősorban magyarságunkhoz leszünk hűek, és hogy népünkkel leszünk egyek minden ideológiai vagy állami megosztottság dacára. Ezért fejlődött ki nálunk az a tudatformáló értékrendszer, amelyben lehetünk vallásosan is magyarok. így meghatározva, bár magyar kultúránk és nyelvünk központi szerepet kapott, magyar vallási tradícióinkból (mindegyikből!) kiindulva — ez nem válhatott nacionalista ideológiává, mert sosem kapcsoltuk hatalmi célokhoz, közösségi értékeinket, egybekapcsoltuk más népek értékeinek a megbecsülésével.

A vallásos szintre emelt „Haza a magasban” viszont önbizalmat és küldetéstudatot is biztosított számunkra. Ráeszméltetett arra, hogy fontos szerepünk van a jog- és érdekvédelemben népünk számára világszerte. Ennek a szerepnek a betöltése pedig megkívánja - ha hatásosak akarunk lenni —, hogy a küldetés gondolatát ápoljuk a szétszórtsági magyarság mindennapi életében.

Végre pedig, Közösségünk nem teljesen mentes az ideológiai hatásoktól. Mivel nyugati országokban lettünk széjjelszórva, az új befogadó hazáinktól megtanultuk a demokrácia játékszabályait. Ez számunkra azt jelenti, hogy befelé — szervezeti és közösségi életünkben — élünk a demokráciával. Az ITT-OTT kezdetétől fogva szabad fórumot nyújtott a szétszórtságbeli magyarságnak. Ez szokatlan volt a magyar életben, akár a magyarországi, akár az emigráns életet vizsgáljuk. Sőt, nem csak az eszmecserében fogadtuk el a demokráciát alapelvünknek, hanem szervezeti életünkben is. Ha végignézzük az emigráns — és általában a külföldre szakadt —magyar szervezetek belső életét, ritkán bukkanunk olyan kivételekre, melyek tényleg élnek a sokat hangoztatott demokratikus jogszabályokkal.

Mindez, amit elmondtam, azt a célt szolgálja, hogy az új csatlakozók és a vendégek számára ismertetőt nyújtson a Magyar Baráti Közösségről, ennek a találkozónak a rendezőjéről. A régiek számára pedig összegezés, amely mindig szükséges, amikor új körülményekkel és helyzetekkel állunk szemben.

Magunknak kell ezek után mérlegelni, mennyire vagyunk képesek ezekkel az adottságokkal tovább folytatni munkánkat a körülöttünk változó világban — hogy a világmagyarság megmaradását és továbbfejlődését szolgáljuk.□

8 ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám