Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

Nyeste Zoltán (Hopatcong, NJ):

AZ ÖRDÖG NEM ALSZIK

Elmélkedés: elhangzott a Reménység Tavánál

Senki mikor késértetic, ne mondgya hogy Istentől késértetic: mert az Isten ... senkit nem késért.

Minden ember pedig késértetic, mikor az ó tulaydon kéuánságától el vonattatik és meg tsalattatik.

Vizsolyi Bblia, Jakab apostol közönséges levele, 1:13—14.

Az egyik széles körben használt bibliamagyarázat szerint az Úr imádságának ismert mondata — Ne vígy minket kísértésbe — eredeti formájában valószínűleg így hangzott: Ne engedd, hogy kísértésbe vitessünk... Mert amint hallottuk, az Isten senkit sem kísért. Minden vasárnapi iskolás gyerek tudja azt is, hogy a felolvasott Ige miféle kívánságokról beszél, hogy tehát Sátán és annak — körülöttünk, bennünk élő — szolgái kísértenek meg minket.

De mit tegyen az, aki már kinőtt a vasárnapi iskolából? Higgye el, hogy vannak ördögök? Néhány teológiáról szóló könyvecskét elolvastam a nyáron, egyikük írója szerint elég nagy baj, ha valaki hisz az ördögökben. Ennél már csak az a nagyobb baj — folytatja —, ha valaki egyáltalán nem hisz bennük...

Nos, én bevallom, hogy hiszek az ördögökben. Létezésüket nem tudom tudományosan bizonyítani, ám ezen én egy cseppet se bánkódom, mert rég rájöttem, hogy — a kis és nagy iskolában tanult tudományos, tehát „egyedül megbízható” módszerekkel — jóformán semmit se tudok bizonyítani vagy cáfolni, ami igazán, életbevágóan fontos. Tudom igazolni Pythagorász tételét (meg vagyok én „fertőzve” a természettudományokkal is), de nem ismerek hasonlóan egzakt gondolatsort pl. annak bizonyítására, hogy a IX. szimfónia szebb, mint a „Boci, boci, tarka”. Ördögök, angyalok vagy épp Isten létéről avagy nemlétéről nem is szólva...

Bevallhatom azt is, hogy vannak különleges okaim hinni az ördögökben, egyet közülük el is árulok: nemrég a kezembe került egy titkos irat. Egy beszéd szövege, amely most az iskolai év végén a Pokolban hangzott el. (Aki nem hiszi, járjon utána!) A színhely: a Minden Országok Egyeteme, ennek is az a kollégiuma, amelyben a kezdő ördögöket készítik elő a kísértés nagy feladatára. Az alkalom: a frissen végzett ördögök bankettje — diplomaosztás után. A Kollégium igazgatója — egyúttal „Az ember megkísértése és megrontása” című tantárgy professzora — hosszú beszéddel bocsátja útjukra Lucifernek emberi lelkekre éhes gyermekeit. Ennek a szövegéből mondok el néhány megfontolandó részletet. Kérem a figyelmeteket, annak ellenére, hogy a beszédnek természetesen egyetlen szava se szól hozzátok. Tegyetek úgy, mintha egy titkos rádióadást hallgatnátok egy ismeretlen, de létező, bennünket megtámadni akaró ország hadseregének készülődéseiről.

Átadom az Ördögnek a szót:

„Testvéreim a Gonoszban! — A végszigorlaton elhangzott feleletekből és a dolgozatokból látom, hogy —

nagyjából elfogadható felkészültségetek ellenére — némely területen még nagyon sokat kell tanulnotok. A legfontosabb szempontokra most, az utolsó pillanatban mégegyszer felhívom a figyelmeteket, hogy ezzel is szolgáljam Mélyben Lakozó Urunkat — lengje ót körül a Gonoszság kénköves szele —, azaz: segítsek biztosítani az emberi lelkek tömeges elkárhozásának zavartalan menetét.

A szóbeli és írásbeli vizsgák folyamán legnagyobb hibátok a kifogások keresése volt. Ördöghöz méltatlan módon nyafogtok, mondván, hogy most nincs a Földön se komolyabb pestis-járvány, se világháború; nagystílű

szövetségeseink ----- Hitler és Sztálin — már rég a

kiváltságosaknak fenntartott üstökben főnek Urunk birodalmának mélyén. Még Sztálinnak Európa közepén otthagyott csizmái se sokáig segítettek, erőtlennek és fogatlannak tartott kis népek óriási áldozatok árán — ahogy egy írójuk nemrég kifejezte — váratlan szívóssággal szétrágták ezt a reménységünket is. Maradt ugyan néhány biztató jel — például egy fióka- Sztálinnak a mesterét, sót olykor bennünket is megszégyenítő rokonszenves aljassága —, ám ennek ellenére a mi mértékünkkel mérve nem elég az emberi nyomorúság és szenvedés a számotokra kijelölt vadászterületeten, a Földnek az ún. fehér ember által benépesített tájain. Mit tehetünk — kérditek — ilyen körülmények között?

A kérdés éretlen voltotokat árulja el. Bár természetesen gyönyörködünk az ember minden kínjában, végső célunk nem testük megkínzása, hanem lelkűk végleges megkaparintása. Márpedig az ember útja nem szükségképpen szenvedéseken át vezet hozzánk. Ellenkezőleg: a Nagy Ellenség olykor szenvedni hagyja választottak — miközben ördögi elménk számára felfoghatatlan következetlenséggel azt állítja, hogy szereti őket! S ezek a megpróbált emberi lelkek sajnos legtöbbször az ő országába szöknek előlünk. De ne ezeken a kivételeken bánkódjatok, örüljetek annak, hogy a legtöbb ember számára semmi se könnyebb, mint a Pokolba jutni. Mert a Nagy Ellenség — az ó nyakatekert logikájával — nem tette könnyen járhatóvá még azt az egyetlen, keskeny utat sem, amelyen az ember Hozzá eljuthat. Ugyanakkor a mi Űrünkhöz széles, csábítóan kényelmes utak vezetnek. Más szóval: az emberek megrontásának számtalan könnyű, amellett elegáns, diszkrét, alig észrevehető módja van. A kezdő ördög nagy erőfeszítéssel bérgyilkossá, barna, zöld, vagy vörösinges keretlegénnyé igyekszik idomítani páciensét — a szóban forgó területen ma már legtöbbször eredménytelenül; a tanult kísértő »köztiszteletben álló«, »feddhetetlen életű«, esetleg »vallásos« polgárok közül szedi áldozatait. E jelzők természetesen idézőjelben értendők, hiszen minden azon múlik, ki mit ért a sokféle értelemben használt szavakon.

Egyetemünk mélyebben fekvő tanszékei fejlesztették ki a nektek, kezdőknek még nehezen érthető ördögi tudományokat, nevezhetném őket művészeteknek is. Gondolok például a »Pokoli filológia« és az »Ördögi neveléstan« művészetére. Az előbbinek érdeme, hogy a szavak és fogalmak szándékos összezavarása miatt a Nagy Ellenség két lábon járó teremtményei legtöbbször

ITT-OTT 22. évi. (1989), 4. (113.) szám 9