Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
Ludányi András (Ada, Ohio): KÖSZÖNTŐ SZAVAK Lake Hope, 1989. augusztus 20. Kedves magyar sorstársaim, kedves barátaim, hölgyeim és uraim! Ismét eltelt egy év, és ismét együtt lehetünk a Reménység tó partján. Isten hozott! Mindannyiótoknak kívánok szép, élménydús és barátságok fejlesztésében gazdag együttlétet. Közösségünkön belül ez a köszöntési feladat már tradícióvá vált. Találkozóinkat a mindenkori gondnok szokta megnyitni. A köszöntő szavakkal egybekötve ilyenkor arra is jut alkalom, hogy az elmúlt év tanulságaira reflektálhassunk és hogy ezekhez kapcsolhassam Közösségünk szerepét és feladatait. Tavaly ezt a feladatomat úgy oldottam meg, hogy Közösségünk történelmét foglaltam össze. Röviden ismertettem a megtett utat, a gyűjtött tapasztalatokat és az ezekből származó feladatainkat. Ma itt másként szeretnék töprengeni magunkról és sorsunkról: a jelen helyzet követelményeit szeretném előtérbe helyezni, és azután erre alapozva szeretnék leltárt készíteni Közösségünk szellemi hagyatékáról — és arról, hogy ez mennyiben képes továbbra is irányt nyújtani a jelen sorsunkat szorongató hatások, csapások és kihívásokkal szemben. Kezdem azzal, hogy az 1989-es év magyarságunk életében forradalmi változásokat hozott. Akik itt ültek múlt nyáron, nem hiszem, hogy sejthették, hogy Magyarországon olyan nagyméretű változások lesznek lehetségesek, mint amilyeneknek szemtanúi vagyunk. Bár a reformok jövője még nem egyértelműen pozitív, minden jel arra mutat, hogy visszatáncolni, visszacsinálni az egészet nem lehetséges. 1983 februárja óta most volt végre alkalmam ismét „haza” menni Magyarországra. Amit láthattam és tapasztalhattam, az hátborzongatóan izgalmas és reménytkeltő. Tudom, vannak sorainkban olyanok, akiknek sikerül évente megtenni a zarándoklatot a Duna- Tisza közére, vagy Erdélybe, vagy valamelyik más zugába a Kárpát-medencének. Nekik, lehet, nem volt olyan drámai a mai magyar élet, mint számomra. Be kell vallanom, engem teljesen elkápráztatott az, amit láttam és tapasztalhattam. Egy nép dacos felemelkedésének az eredményei ezek a vívmányok — egybekötve az új nemzetközi lehetőségekkel. Mindenesetre Magyarország demokratikus átlényegülése megállíthatatlan — ha külső hatalom és belső túlkapások nem állítanak új buktatókat az óhatjott természetes és emberi kibontakozások elé. Az utcán, a lapokban, gyűléseken és a közhangulatban megszűnt a nyílt cenzúra és a félelem. Ott szerepel a koronás vagy a Kossuth címer nemcsak autók lökhárítóján, hanem újságok fejlécein is. Minden téma megvitatható, minden kérdésben találkozhatunk vitatkozó felekkel. Ha ez a folyamat tovább tart, nem lesz szükség a külföldi ellenzéki sajtóra, mert minden hang és vélemény Magyarországon is megjelenhet. Mi akkor a mi feladatunk? Mert eddig — amint Éltető Lajos is megállapította legújabb „Pipafüst”-jében —, a külföldi magyarság létjogosultságát abban lelte, hogy kimondja azt, amit otthon nem lehetett kimondani! A Magyar Baráti Közösség életében ez nem annyira égető kérdés, mint a magyar emigráció életében általában. Miért? Mert mi még indulásunk kezdetén — 1967-ben — leszögeztük, hogy nem emigráns módra fogjuk viszonyunkat meghatározni Magyarországgal és a magyar néppel. Mi külföldre szakadtságunkat teljesen más szerepvállalásnak látjuk. Amint ezt az MBK tanácsának március 4-én megfogalmaztam, nekünk két szerepet kell hatásosan betölteni. Elsősorban meg kell tudjuk tartani magyarságunkat magunknak és gyermekeinknek. Másodsorban, hatásos szószólói és követei kell legyünk népünknek a nyugati világban. De az utóbbit csak akkor tudjuk biztosítani, ha az előbbi feladatunknak adunk elsőbbséget. És erre azért kell most emlékeztetni magunkat, mert nagyobb a kísértés mint valaha, hogy csak, vagy főleg a második feladattal foglalkozzunk. Erre az irányt Hamza Bandi egyik prédikációja süríti legszebben. Talán egypáran közületek emlékeztek is szavaira, amint ezeket a gondolatokat kifejtette. Most az újonnan megjelent könyvéből idézem gondolatainak idevágó részeit: „A »Lőtt lábú madár« kegyetlen kép. Minden vadász-ember tudja, mit jelent: A lőtt lábú madár nem tud leszállni. Ösztönösen érzi, ha leszáll, nincs többé fölröppenés, így addig repdes, míg vagy elvérzik, vagy ereje fogytán zuhan a halálba. A verset Illyés Sütő Andrásnak ajánlja, a romániai magyar gárda legjobb prózaírójának — s rajta keresztül minden kisebbségben élő magyarnak. Ez a vers rólunk is szól. Van olyan kisebbség, amelyet tudatosan akarnak kiirtani, ilyen a romániai magyarság. Ezekben a napokban szószaporítás volna részletekbe bocsátkozni. Van aztán olyan kisebbség, amely kiírtódik, anélkül, hogy bármiféle gonosz szándék mesterségesen siettetné a pusztulást. Ilyen a mi amerikai magyarságunk. Itt senki nem tiltja az anyanyelvűnk használatát, annyi magyar egyházat és annyi magyar iskolát tarthatunk fenn, amennyit csak akarunk, nemzeti múltunkat senki sem akarja tűzzel-vassal kiirtani a történelemből, itt magyarságunkért nem zárnak börtönbe, nem küldenek elpusztulni a Duna-deltába, nem nyakaznak le fejszével a piactéren, nem szórnak szét csalogatással vagy a letelepülési engedély megtagadásával az idegen tengerbe — és mint magyarság mégis pusztulunk... A vándorbotot ilyen vagy olyan okból, a századnak ebben vagy abban a szakaszában kézbe vett magyar itt otthont, munkát, emberséges bánásmódot talált, sokan közülünk karriert is csináltak. Nyelvünket megtartottuk, arra gyermekeinket is megtanítottuk, de aztán jött a harmadik generáció, és abban a magyarul beszélő, magát magyarnak valló gyermek és ifjú olyan ritka, mint a fehér holló. Fogadott hazánk emberségéért a legdrágább árat fizetjük, száz- és százezer fiatal amerikaivá vált magyart, testestül, lelkestül, elméstül, tálentomostol... Hogy a sors és a feladat mi a Duna-Tisza táján, ... ne is akarjuk megszabni! De hogy ez a sors és ez a feladat mi a mi ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 7
