Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

A Time 1989. november 27-i számában cikk jelent meg .freedom’s Ugly Underside” (A szabadság csúf alfele) címmel. Alul, jobb oldalt, egyenruhát, nyilaskeresztes karszalagot viselő fiatalember látható a „deutscher Gruß”-szal tisztelgő pózban, 225°-os szögből felvéve, hogy arca ne lássék, előtte sötét függöny, amelyen élesen rajzolódik ki árnyéka a vakufényben. Zubbonyán magas, második világháborús mintájú a gallér, de így, hátnézetben nem magyar szabású; az alak frizurája inkább a mai divatra, mint az ötven év előttire emlékeztet. A kép alatt ez áll: „History lingers” (a történelem tovább él). Régi archívumból előkotort kép? Vagy ma készült? S ha igen, hol? Magyarországon? New Yorkban? Döntse el az olvasó — de mind a kép, mind az alfelirat azt szuggerálja, hogy így volt, így van megint, s holnap mégígyebben lehet ott, Pest környékén.

Igaz, a cikk nem csak Magyarországról szól, hanem a kelet-európai ébredő antiszemitizmusról általában. De míg abban a rövid bekezdésben, amit a Szovjetuniónak szentel, csupán egy, az Ogonyok c. folyóirat által elrettentő példaként közzétett, zsidógyűlölettől csöpögő olvasói levélből idéz, a kissé hoszszabb, Lengyelországgal foglalkozóban pedig a sajnálatos, de azóta pápai beavatkozással elsimított Glemp-féle megjegyzést ismétli meg (az auschwitzi kápolna-ügyben), addig Magyarországot négy bekezdéssel sújtja, finoman, sajnálkozva, fejcsóválva, de félreérthetetlenül fenyegetve: ha Magyarországon megint ki találna tömi az antiszemitizmus, különösen a politikai életben, akkor Magyarország — Mark Palmer amerikai nagykövet szerint is — eleshet attól a segélytől és a befektetésektől, amelyekre szüksége van.

A Time cikkírója egyébként nem tudja komoly példákkal alátámasztani azt az olvasó által levonandó következtetést, hogy Magyarország — mint egykor, úgy ma is — az antiszemitizmus melegágya lenne. Két magyar származású amerikait citál: Charles Gáti Kelet-Európa szakértőt, akinek a neve nem ismeretlen egyetemi körökben, s egy George Lorinczi nevű washingtoni jogászt. Mindkettő a közelmúltban tett látogatása kapcsán számol be arról, hogy a zsidózás ismét dívik Magyarhonban. Gátit főleg az zavarja, hogy egy futballmeccsen az MTK ellen szurkolók antiszemita jelzőket kiabáltak (a harmincas években ugyanis állítólag zsidók pénzelték ezt a csapatot), Lorinczit valamivel komolyabban a „botcsinálta liberálisok tirádái” arról, hogy zsidó volt a vezetők többsége — a Rákosirendszerben. E két adaton kívül megtudjuk a cikkből még azt is, hogy bizonyos, magukat megnevezni nem óhajtó nyugati diplomaták szerint az MDF — a Magyar Demokrata Fórum — egyes hangadói antiszemita célzásokkal illették a sajtót.

A cikk lényegében nem egyéb, mint propagandadarab Magyarország ellen, s mint olyan, sértő és bosszantó. Elvégre Magyarország, a magyarság nagyonis szépen, erkölcsösen és példaadóan viselkedett eddig abban a nagy, békés világforradalomban, amelynek a szemtanúi lehetünk. Ezért tölt el sokunkat keserűséggel ez a hangvétel, hiszen úgy érezzük, dicséretet érdemelnénk, nem ellenszenvet és bírálatot. De lehet, hogy az elmúlt év folyamán elkényeztettek bennünket.

Sajnos minden hatásos propaganda részben igazságra épül. A Time cikkén kívül több helyen olvashattunk jelentést a nyugati lapokban, pl. a szerintem szerencsétlen magyar népszavazással kapcsolatban, melyek szintén felhozzák az antiszemitizmus vádját, azzal a fontos különbséggel, hogy nem Magyarországot, a magyar népet veszik célba, hanem — megintcsak — a Magyar Demokrata Fórumot, annak is csupán egyes, meg nem nevezett szóvivőit, akik állítólag úgy nyilatkoztak, hogy a

népszavazást kierőszakoló SZDSZ csupa zsidóból áll, avagy zsidó érdekeket szolgál. Ugyancsak nemrég jelent meg a tekintélyes The New Yorker nov. 20-i számában (74-101. old.) David K. Shipler kitűnő magyarországi helyzetjelentése „Letter from Budapest” címmel, melyben a tudósító az MDF-fel csak mellékesen foglalkozik e kérdés kapcsán, viszont nevén szólítja a gyereket: interjút kért Csurka Istvántól, akinek „erős magyar nacionalizmusa — így Shipler — felidézte a xenofóbia s az antiszemitizmus szellemét”. Amit Csurka elmond Shiplemek, nem új a mi számunkra itt, Amerikában sem, hisz más megfogalmazásban hallhattunk, olvashattunk tőle efféléket még e lapokon is. Azt például, hogy az MDF szemében — mert annak a nevében beszél — a Nyugat és az oroszok egyformán felelnek azért, hogy, a magyar népet megfosztották identitásától, s hogy csak akkor lesz demokrácia, ha csak magunkban bízunk, nincs szükség nyugati segítségre. A zsidókról pedig: „Szerepet játszanak, de nem mint zsidók.... Tagadhatatlan, hogy volt egy külön része a [kommunista] pártvezetésnek, akiket Aczél György képviselt. Mint zsidó, a vezetőségben zsidókkal vette körül magát a Kádár-rendszerben, s ezeknek fontos társadalmi szerepük volt. Ez nyilvánvaló. Hatalmat jelentenek a sajtóban, a televízióban, a rádióban, kisebb mértékben a politikában... A háború előtt a magyarországi tőke zsidó kezekben volt koncentrálva, de ezt elvesztették a háborúban...” Van-e antiszemiüzmus? „Nincs... Magyarországon nincs jelentékeny antiszemitizmus — csak egyedi esetekben. Senkit sem gyűlölnek, vetnek meg csupán azért, mert zsidónak született...”

Szép, szép. Azonban ha mindezt összegezzük, az jön ki belőle, hogy zsidók uralták Magyarországot a háború előtt, zsidók a háború után a Kádár-korszak végéig (szegény Shipler tán nem is sejti, mi minden megfér Aczél neve mögött), a sajtó, a „média” ugyebár most is a kezükben van, a nyugati segítség pedig ismét csak zsidó hatalmat hozhat a nyakunkra, tehát nem kell. (Ez utóbbit nem így mondja ugyan, de Shipler is tud olvasni a sorok között.)

Ha Csurka neve nem fűződne szorosan az MDF-hez, az pedig nem kürtölte volna ki magát ország-világ előtt a legmagyarabb pártnak, mindez talán nem számítana, legfennebb anynyiban, hogy ha egy közönséges bolond százat csinál, akkor egy eminens... node hagyjuk ezt. Csurka legalább nem titkolja véleményébe mint mások, akik privátim hasonlóan naív nézeteket vallanak a világ dolgait illetően. Irigylem őket: milyen megnyugtató lehet minden bajra meglelni egyetlen, egyszerű képletben a magyarázatot! Hogy e képlet erkölcstelen volt annak idején is, a második világháború óta azonban mindenképpen az, azt nem konveniál az így gondolkodóknak észrevenni; azt sem, hogy az ilyen nézetekre alapozott politikára ráfizettünk már egyszer, zsidó magyaljainkkal együtt. S most, amikor talán először a történelemben erkölcsileg a legelsők közé sikerült Magyarországnak felküzdenie magát, azért kerüljünk újból a sor végére, mert még mindig vannak köztünk, akik hisznek a boszorkánymesékben?

A mesemondók az MDF-ellenes cikkekben persze megint a maguk igazolását látják majd. De tudniuk kellene, hogy ha már felcsaptak politikusnak, akkor nem lehet többé magánvéleményük; a pártjuk becsületéért felelnek, és a nemzet sorsával játszanak, a zsidó magyarokéval is. Egyetlen rosszindulatú vagy paranoikus célzásukkal többet árthatanak a magyarságnak, mint amennyi jót évek kemény munkájával közösen elértünk. Lám, pár hete sincs, hogy ott lobogott a zászlónk a Time fedőlapján, ma pedig ott állunk, szégyenfolttal s háttal, az ötvenharmadik lapon.—éji

4 ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám