Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 1. (110.) szám

amelyben arra kérik a Világszövetséget, járjon el a külföldiek érdekében a magyar kormánynál, közvetve pedig más országok kormányszerveinél (pl. tiltakoznak a magyar határőröknek, vámtiszteknek a hazalátogatókkal szemben tanúsított bánásmódja ellen). A legtöbb kérés kulturális: 29 foglalkozik a gyermekek, fiatalok magyarországi és külföldi oktatásával s az ehhez szükséges politikától mentes tankönyvek, segédeszközök előteremtésével, az információcserére, filmekre, külön lapra, évkönyvre való igénnyel. Kérik, hogy a magyar állam létesítsen feléjük sugárzó rövidhullámú rádióadót, de azt is, hogy a magyar sajtó, rádió ismertesse a külföldi magyar életet a hazai magyarsággal. Öten kérik különféle kül- és belföldi emlékművek felállítását. Egy argentin magyar javaslat olyan kulturális bizottság felállítását ajánlja, „melyben helyet foglalnának a külföldön működő magyarszármazású tanárok, írók és egyéb pedagógusok.” Egy másik, németországi azt kéri, az MVSZ háromévente hívja össze a világkongresszust, hogy az „tárgyalja meg az összes külföldi magyarságot érdeklő problémákat ... továbbá, hogy a ... kongressszusokat Magyarország különböző nagyobb városaiban tartsák meg, így pl. Szegeden, Pécsett, Debrecenben...” Trianonnal csak két rezolúcióban találkozunk, melyek közül az egyik nevetséges (hívják meg Pestre az amerikai frontharcosok vezetőit, a magyar igazságokat nekik bizonyítandó), a másik azonban, a buenos airesi bizottság javaslata, hadd álljon itt teljes egészében: „Kezdjen a Világkongresszus sürgős tárgyalásokat a kormányhatóságokkal annak a tanulmányozására, miként lehetne a megszállott területekről ide [Magyarországra] kivándorolt, de magukat büszkén és megszakítás nélkül magyarnak tartó és magyarnak valló honfitársainkat lehetőleg egyszerű eljárással és különösebb magas költségek nélkül az óhazába visszahonosítani és őket érvényes magyar útlevéllel ellátni, vagyis az óhaza számára megmenteni.”

Az utóbbi kérdés, másként fogalmazva persze, de napjainkban is tárgyát képezte a Magyarok Világszövetsége tanácskozásainak, talán nem is eredménytelenül. Mert az igazság az, hogy ugyanazokkal, vagy legalább hasonló problémákkal néz szembe a magyarság ma, mint ötven évvel s egy világégéssel ezelőtt. Nem azért, mert semmi sem oldódott meg, hanem mert a fealadatok újra születnek.

A Magyarok Világszövetsége, amely az ötvenes években rövid ideig szünetelt, de fel nem oszlott, politikai beavatkozást csak egyszer kért külföldi magyar tagjaitól, a legnehezebb pillanatban, a második világháborút követő kitelepítések s egyéb jogsérelmek idején. A magyar emigráció akkor nem tudott hatékony segítséget nyújtani, de ugyanez az emigráció volt az, amely a budapesti kongresszusok egységesítő szellemében tíz évvel később, már kiöregedő vezetőivel az élen, 1956-ban becsületesen kitett magáért, szervezeteiben is, a magyar menekültek ezreinek felkarolásában, egy olyan fordulópontnál, amikor Budapesttel évek óta nem volt, nem lehetett kapcsolata. Ironikus? Szerintem nem. A világszövetség gondolata túlmutat ugyanis mind a napi politikán, mind a krízisállapotokon.

Az emberiség tragikus meghasonlása a magyarságot sem hagyhatta érintetlenül. Az MVSZ-nek a szerepe a hatvanas évek óta éppen az, hogy a sorainkban fennálló ellentéteket áthidalja.

Kritikusai azzal vádolják, hogy a hivatalos magyar politikának a függvénye és szószólója, s ez nem mindig alaptalan: ám ha azt nézzük, milyen konkrétumokat tud ez a szervezet felmutatni, elcsodálkozunk azon, mennyire konzekvensen az 1938-ban lefektetett alapokat követi. Alig van olyasmi a régi javaslatokban, amit az elmúlt két évtized alatt — mai formában persze, s a mai követelményeknek megfelelően — meg ne valósított volna. Politikától mentes tankönyveket készíttetett; megszervezte a magyar gyermekek, fiatalok magyarországi oktatását; emlékművek felállítását szorgalmazza; informatív, kulturális szempontból értékes lapot, évkönyvet ad ki; a külföldi magyarság életének, értékeinek magyarországi megismertetését pártolja, lehetősége szerint propagálja. A világkongresszusok helyett, amelyeket épp a külföldi magyarság nem támogatna ma még szervezetileg, anyanyelvi konferenciákat, különféle fórumokat rendez „Magyarország nagyobb városaiban”, melyeken ha nem is az „összes külföldi magyarságot érdeklő problémákat”, de azért azok fontos részét megtárgyalják. Jogi és egyéb ügyekbenbajokban ma is megsegíti a hozzá forduló hazalátogatót. S ami talán a legfontosabb: közvetít a külföldi magyarság s a magyar állam, társadalom között, mindkét irányban.

Mindez annyira hasznos és jó, hogy ha a Magyarok Világszövetsége nem alakult volna meg ötven esztendeje, ma kellene létrehozni. Most, a második félévszázad kezdetén azonban azon kell fáradoznunk, hogy a külföld magyarsága — a világ magyarsága — ismét a magáénak tudja, érezze szövetségünket, s hogy munkájában cselekvőén részt vegyen, szervezeteiben is.

Ahhoz azonban, hogy ez így lehessen, folytatódnia kell annak a belpolitikai reformnak, amelyet a magyar vezetőség tervbe vett, s amelyet minden bizonnyal lépésről lépésre meg is valósít. Ennek a reformnak egyik legfontosabb pontja a készülő egyesülési törvény, amely autonóm közösségek létrejöttét fogja elősegíteni Magyarországon. Bizonyára alakulnak majd olyan társulatok is, melyek logikus partnerei lehetnek hasonló célú, feladatú külföldi magyar tömörüléseknek, s ezeket is be kell majd vonni az MVSZ tagságába. Gondolok pl. a cserkészetre, amelynek hazai újraszervezését nem győzöm eleget sürgetni, hiszen egy autonóm, magyarországi cserkészmozgalom nélkül a külföldi továbbra is oppozícióba kényszerül.

De az is kívánatos, hogy maga az MVSZ is valamivel nagyobb autonómiát élvezzen. Meggyőződésem, hogy sokkal többen csatlakoznának hozzánk, s hogy feladatainkat is jobban elláthatnánk, ha hiteles, nyíltan publikált alapszabály kormányozná a Szövetséget, az 1938-as szándéknak megfelelően. Szándéknak, de nem gyakorlatnak, mert az alapszabály betartására már nem kerülhetett sor. Amit a II. Világkongresszus delegátusai megszavaztak, nézetem szerint am úgyis tarthatatlan, gyenge szervezeti struktúrát vázolt fel, a mai helyzetnek, követelményeknek pedig egyáltalán nem felel meg, de jobb híjján ez tkp. még ma is érvényben van. Ezért azt javasolom, hogy az Elnökség küldjön ki egy bizottságot, amelynek feladata egy új, korszerű, a nemzetközi szokásjognak s a magyar törvényeknek megfelelő alapszabály kidolgozása lenne. S mivel az alapszabályok szankcionálásához határozatképes testület kell, javasolom, hogy 1995-re hívjuk össze itt, Budapesten, a Magyarok III. Világkongresszusát. □

ITT-OTT 22. évi. (1989), 1.(110.) szám 11