Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 1. (107.) szám
Kinek fáj mindez? Leginkább közvetlen kárvallottainak, azoknak például, akik idén ősztől már nem tanulhatnak anyanyelvükön elemi iskolában, gimnáziumban, szaklíceumban, tanítóképzőben, főiskolán, avagy az egyetemen. De fáj, és igenis fájnia kell minden jóérzésü, igaz embernek, magyarnak, nem magyarnak egyaránt, hisz ha e durva jogfosztás netán egy elszakított eszkimó kisebbséget érne, akkor is szót kéne emelnünk ellene, minthogy a világot anyanyelvén megismernie minden egyénnek, népnek legtermészetesebb igénye. Ám itt e fájó veszteségekről szólván nem csupán az elsorvasztott nemzetiségi oktatás hiánylistáját kérjük számon: a megszüntetett magyar osztályok, iskolák sokaságát, hogy az anyanyelven való továbbtanulás hovatovább majd minden szakterületen lehetetlenné vált - nem, nemcsak ezt, ennél jóval többet! Hiszen éppen hazai "iskolapéldánk" bizonyítja, hogy az anyanyelvi oktatás megléte, intézményrendszerének viszonylagos teljessége önmagában még kevés ahhoz, hogy az iskola valódi tudást és esélyegyenlőséget nyújtson; nyílteszü, bátor és szorgos nemzedékeket indítson el útjukon. Mert erre csak a szabad, emberséges és színvonalas iskolák képesek. Hiába szól a múltról anyanyelven a tankönyv, ha szavai elferdítik a valóságot, hiába magyaráz másegyebet a tanár, ha szemlélete és tételei elavultak, érvénytelenek - az ilyen iskola, legyen bár százszor magyar, csak a szűk látókört és szürkeséget örökíti át. Szabad, igazságos szellemű és korszerű oktatást kell tehát kiküzdenünk magunk és utódaink számára. Noha e távoli eszményről sosem mondhatunk le, e percben a legégetőbb szükség határokon túli, főképpen erdélyi iskoláink mentésére szólít. Mert keserves legújabbkori tapasztalataink elégszer megtanítottak rá, hogy nincs rossz, amely még rosszabb ne lehetne. Lesújtó bizonyság erre, hogy Erdélyben a legutóbbi két évtizedben a magyarság jogfosztottsága folytán oda jut, hogy főleg nyelvében próbálja elsáncolni, fenntartani magát. Szó és nyelv így lesz az érintkezés önkéntelen eszköze helyett életjel, esemény, titkos üzenet - akár felhangzó kopogtatás a cella falán... Mit mond ma ez az üzenet, mi hírt hoz e mind kétségbeesettebb kopogás odaátról, a "fal" túloldaláról? Azt például, hogy a romániai magyar kisdiák - ha az évröl-évrre ijesztően apadó magyar osztályok valamelyikébe egyáltalán sikerül bekerülnie - szülőföldje földrajzát és történelmét románul kell tanulja, ám ha a központi kinevezéses rendszer önkénye folytán iskolájába netán románajkú tanárt küldenek, avagy egyik-másik újonnan betelepedett román szülő ragaszkodnék a gyermek államnyelvi oktatásához, úgy attól fogva nemcsak a fenti két tárggyal, de a magyart kivéve a többivel is idegen nyelven kell megbirkóznia. Hogy a szaklíceumokban immárnemcsak a szaktárgyakat, de az összes ideológiai érdekű és "humán" stúdiumot is románul oktatják. Hogy amíg pár évvel ezelöttig a magyar tagozatos középiskolai osztályok román tanárainak legalábbis formálisan - bizonyítaniuk kellett magyar nyelvismeretüket, addig az újabb rendelkezések szerint ma már mindenütt a tanár anyanyelve a döntő. Mivel pedig a magyar tanító- és tanárképzés egyre szükebb, s a főiskolákra, egyetemekre mind kevesebb magyar jut be, ez ismét visszasújt az oktatás alsóbb szintjére. Lassanként magyarul érettségizni is kiváltságos kegynek számít, sok helyütt már a magyar tagozaton végzettek is románul kapják tételeiket, s a felvételi esélyeit gyakran eldönti a román nyelvi hiányosságok miatti lepontozás, a származás szerinti numerus clausus leplezetlen gyakorlata. De ahol másajkú vetélytársaktól nem kell tartani, ott sem jobb a helyzet. A több mint kétmillió magyar számára még meghagyott egyetlen önálló egyetemi magyar tanszék Kolozsváron az idén mindössze öt új föszakos hallgatót fogadhatott, és mostantól az eddig "reményfutamnak" számító magyar mellékszak felvételét sem engedélyezik. Konokul kopogtatnak a tények. Oda kell figyelnünk, nem lehet nem meghallgatnunk őket... 10
