Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 2. (108.) szám
TÖRTÉNELMÜNK Tóth Pál Péter (Budapest): EZERKILENCSZÁZHARMINCHÉT—EZERKILENCSZÁZNYOLCVANHÉT E két évszám között egy fél évszázad feszül s az a mozgalom, amely 1937. március 15-én bontott zászlót a Nemzeti Múzeum előtt ma sem vesztett aktualitásából. A Márciusi Front mozgalom egész története, az abban részt vevők tevékenysége példa kell hogy legyen mindazok számára ma is, akik népünk, hazánk jobb jelenéért, jövőjéért a rájuk méretett feladatoknak becsülettel és hittel próbálnak megfelelni. 1937-ben az európai általános politikai helyzetet Németország fokozódó megerősödése, a nácizmus mind erősebb hatása jelentette. Közép-Európa országaiban, így hazánkban is a jobb- és a szélsőjobboldali politikai erők, csoportok, csoportosulások befolyásának kiszélesedését állapíthatjuk meg. Európát és a magyarságot veszélyeztető nagy földindulás fenyegetettségének szorításában lépett színre a magyar fiatal értelmiség csoportja, amely a nemzet legjobb erőit képviselve a Duna-medence népiéinek jövőjét a demokratikus társadalmi viszonyok kivívása mellett látták csak megvalósíthatónak. A Márciusi Front mozgalom ugyanis a kor fő áramlatával szembeszegülve a magyar társadalom mind kilátástalanabb helyzetében, a háború felé sodródó Európában olyan választ adott a nemzet jövőjét meghatározó kül- és belpolitikai kérdésekre, amely a kibontakozás reményét, lehetőségét foglalta magába. A mozgalomban részt vevők tevékenységének jelentőségét még jobban kiemelte az a tény, hogy akkor, ebben az időben ezekkel a folyamatokkal csak a Márciusi Front szegült szembe. Akkor ugyanis, amikor már mind egyértelműbben megnyilvánult a fasiszta Németország expanziós törekvése, illetve, amikor a német mintának a Duna-medence országaiban is mind több követője akadt, ez a mozgalom e térség népei számára a hovatartozandóság kérdésében csak az önrendelkezési jog tiszteletbentartásán alapuló döntést tartotta elfogadhatónak. Megfogalmazásuk szerint a “pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben” a dunavölgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását tűzték ki célul és ez a követelés az akkori politikai helyzetben éppen úgy szembeszegült a fő, az alapvető európai folyamatokat meghatározó erővel, mint a környező országokban és hazánkban is jelenlévő, ható hasonló típusú törekvésekkel. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk röviden nézzük meg, hogy fő vonásokban mi jellemezte az akkori magyar társadalmat. Ha végigtekintünk a két világháború közötti magyar társadalom történetén, akkor a legszembetűnőbb az az általános elégedetlenség, amely az ipari- és mezőgazdasági munkásságot, illetve a középrétegeket egyaránt jellemezte. Ez az általános szociális és számos vonatkozásban megnyilvánuló politikai elégedetlenség volt az alapja minden olyan törekvésnek, amely a jobboldali-konzervatív-nacionalista és tekintélyuralmi Horthy rendszerrel valamilyen formában szembeszegült. A társadalmi elmaradottság felszámolásának és ezzel párhuzamosan a magyar társadalom modernizálásának elodázhatatlan igénye volt az az alapvető kihívás, amely a különböző szándékú és indíttatású politikai csoportosulásokat, erőket a két világháború közötti Magyarországon mozgásra késztette. Ma már közismert, hogy a megélhetési gondokkal küzdő milliók létproblémája, az elodázott társadalmi reformok a húszas évek végén elemi erővel dobták felszínre a Horthy-rendszer ideológiai-politikai válságát. Ehhez és az ezt kiszélesítő 1929-33-as gazdasági világválsághoz kapcsolódtak a jobboldal előretörése és a hazai baloldal, progresszió különböző megnyilvánulásai is. Ez a helyzet a fiatal értelmiséget és az egyetemi hallgatókat is radikalizálta, melynek következtében a rendszer által támogatott egyetemi ifjúsági egyesületek mellett új csoportosulásokat hoztak létre. Ezek az új típusú szervezeti keretek 13
