Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 3. (109.) szám
módszerek körmönfontságának vagy tudományos alaposságának tekintetében, a gonoszság és elvetemültség fokának megítélésében bizonyára más és más helyezési számmal lehetne ellátni hitlerizmust, sztálinizmust, maoizmust, pol-potizmust, Ceaugescu-fasizmust, csak az alattvalókra és rajtuk keresztül az egész emberiségre nehezedő roppant súly tekintetében nem lehet vita. A sztálini birodalomban összesűnísödött a Kelet egész vak, sötét tehetetlensége. A tatár hordák öncélú kegyetlensége éppen úgy benne volt, mint a cárok merev mozdulat-ellenessége. A történelem legmélyebb, legnagyobb kráterét ez a súlyos lábnyom taposta. Annak idején, amikor ez a győztesen megvívott háború vérétől és mocskától megduzzadt csizma rátaposott a vacogó, üszkös Közép-Európára, aligha lehetett elképzelni, hogy a talp és a sarok rideg felületei alatt egyetlenegy kis nép is élve marad. S lám, az élet, mint már annyiszor, legyőzhetetlennek bizonyult A közép-európai népek élnek és a sztálini rendszernek immár a váza is porladó félben van. Újra lejátszódott a történelemben már ismert tragikomédia: benyomult Európa közepébe egy keleti hatalom, s ez lett a veszte. Európa szerencsétlen fagocitái — az önállóságuktól megfosztott, martaléknak vetett kisnépek — szétrágták a szervezetét, felfalták bacillusait, újra meghozva ezzel a kultúra megmentésének soha nem honorált áldozatát. Nem mintha valaha is szándékukban állt volna vállalkozni erre a fehérvérsejt-szerepre. De hát ez a szerep a sorsukba van írva. Ha életben akarnak maradni, akkor a történelem eddigi tanúsága szerint koronként legalább egyszer ezzel a feladattal is meg kell birkózniok. Győzelemről persze nem beszélhetünk. A tény, amit regisztrálhatunk: e népek túlélték a sztálinizmust, életben maradtak, ám a fenevad valósággal szétmarcangolta a testüket, egy ép tagjuk sincs és ziháló lelkűk is beteg. Pillanatnyilag még ahhoz sincs erejük, hogy talpra álljanak és a csizma szétrágott, cafatos maradványait lelökjék magukról. Nagy küzdelmek után ez természetes állapot: egy ideig a győztes is mozdulatlanul fekszik a porondon. Miért tarthatjuk történelmi érdemnek a sztálini szocializmus felszámolásában való közreműködést? Az ellenálló népek a saját életben maradásukért tettek, amit tettek. Hogyan lehet történelmi érdemnek betudni azt, hogy egy nép évtizedeken át szívósan szabotálja egy rendszer intézkedéseit, hogyan lehet érdemnek betudni, hogy valakik nem hisznek el valamit, akármennyiszer mondják is nekik, hogyan lehet történelmi érdemnek betudni, hogy népek, osztályok, rétegek konokul megmaradnak annak, aminek születtek, megmaradnak forradalmárnak vagy a független szakszervezet tagjának, hogyan lehet érdemnek betudni egy elbukott forradalmat, egy jeltelen sírt, egy önpusztító közömbösséget, amellyel egy-egy nép távolról nézte, hogyan erőlködnek az idegen hatalom által a nyakára ültetett gépezet emberei, hogyan lehet érdemnek betudni egy olyan ellenállást, amely tele volt megalkuvásokkal és szánalmas beletörődésekkel? Nos, a kérdést nem így kell feltenni. A folyamatot az eredmény felől kell nézni. Az eredmény pedig az, hogy a sztálini szocializmus és a sztálini világrend éppen ezeknek a kis középeurópai népeknek a hullámtörőjén porladt szét, éppen ez a szívós magyar és lengyel szabotálva együttműködés és rettenetes áldozatokkal, nyomorral, szenvedéssel, börtönnel és akasztófával járó nemzeti ellenállás világított rá ennek a rendszernek a szervi bajaira, hívta fel a világ figyelmét és állította meg e mohó birodalom teijeszkedését. A sztálini szocializmus a történelem legtorzabb képződménye volt, eltakarítása a világ színpadáról globális érdek. Ez a torz képződmény útjában áll a nemzetközi államközösség normális anyagcseréjének, elszívja az éltető nedveket még a tőle földrajzilag távolabbi népektől is, vastag hótakaróval borítja el az egész világot, beleértve a trópusokat is. A teljesítmény tehát, amellyel ezek a közép-európai kis népek önfeláldozó módon és saját szervezetük roppant meggyengülése árán hozzájárultak ennek a történelmi torzulásnak a lebontásához, feltétlenül honorálandó. A magyarság a bontásnak ebben a munkálatában hál’Istennek, jelesre vizsgázott. Nemcsak 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk roppant áldozatát kell itt megemlítenünk, hiszen az nyilvánvaló, hanem a névtelen millióknak azt a néma hozzájárulását, ami nélkül ez a bontás nem is mehetett volna végbe. Bomlasztó enzim volt az egyholdnyi háztájija szabadságában látástól-vakulásig dolgozó, földjétől megfosztott paraszt, aki ezen az egy holdon megtermelte az össztermelés felét, s ezzel örökös visszavonulásra és reformokra kényszerítette a hatalmat. Bomlasztó baktérium volt a munkás, aki az üzemi nyolc órát félmunkával vagy munka-imitálással töltötte, hogy aztán az újabb, második gazdaságbeli nyolc órájával értéket hozzon létre, és ismét csak kikényszerítsen valami változást, valami nem a rendszer természetéből fakadót. Magyarországon ma már az élet nem is hasonlít arra, amilyen húsz évvel ezelőtt volt. De ez nem azért van, mert annyi reformot vezetett be a hatalom, mert annyi engedményt tett a társadalomnak, hanem azért, mert a társadalom a maga ravasz és önpusztító módszereivel ennyi engedményt, reformot, könnyítést kényszerített ki belőle. A forradalom mellett ez volt a magyarság óriási hozzájárulása a sztálini rendszer felszámolásához. Ha volna igazság a földön, akkor Közép-Európa népeit most kitüntetné a világ. Érdemrend, becsületrend járna a magyaroknak, a cseheknek és főleg a lengyeleknek, de még a keletnémeteknek is juthatna egy szürke vaskereszt. Mindössze Romániának nem járna kitüntetés, mert Románia az egyeüen, amelyik semmit nem tett a sztálini rendszer felszámolása érdekében. Ezt a tényt semmiképpen nem lehet elhallgatni most, amikor a parti végén elkezdődik az elszámolás és az új kondíciók meghatározása. És különösen itt érdemes ezt kimondani Amerika földjén, ahol mostanáig a favorizált kedvenc volt ez a minden ízében sztálinista ország. Annak a két és félmillió magyarnak a nevében nem lehet ezt elhallgatni, amelyiket ennek a sztálinistafasiszta rendszernek a gépezetével akarnak megsemmisíteni. És még valamit. Románia már 1916-ban az antanttal kötött titkos szerződésben azért az ígéretéért, azért az érdeméért kapta meg Erdélyt, hogy részt vesz a háborúban egykori szövetségesei ellen. Vállalását lényegében nem teljesítette, érdemeit mégis búsásan honorálták Trianonban. 1946-ban Párizsban hasonló érdemeiért kapta vissza a trianoni határokat. De ez még nem minden. Két évvel a magyar forradalom leverése után, 1958-ban a táboron belül is kapott Románia egy kitüntetést, ezúttal azért ITT-OTT 21. évf. (1988), 3. (109.) szám 13
