Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 3. (109.) szám
Ludányi András (Ada, Ohio): KÖSZÖNTŐ SZAVAK (Lake Hope, Ohio, 1988. augusztus 21.) Kedves Magyar Sorstársaim! Akárhonnan is érkeztetek ide a Reménység tó partjára — Isten hozott! A közös múltból fakadó sorsközösségünk — elválaszthatatlan a jelen megpróbáltatásainktól és a jövőben remélt közös szebb jövőnktól Egy ilyen magyar találkozó kezdetén — ahol már nem négy-öt, hanem többszáz, és közvetve talán többezer magyar is összehajol — tradícióvá vált már, hogy közösségünk gondnoka köszönti a megjelenteket. Idén ez a megtiszteltetés engem ért. Én ezen a tradíción nem is változtatok, csak módosítom annyiban, hogy az elhangzott „Isten hozott” mellett a tanácskozásunk számára egy általános helyzetfelmérést nyújtok, és egyúttal ebbe a felmérésbe belekapcsolom Közösségünk szerepét, lehetőségeit, teendőit. Teszem ezt három okból: 1) az újak és a vendégek számára, hogy megismertessem velük Közösségünket, 2) a régiek és a tagtársak számára pedig, hogy a pénteki közgyűlésünkre megadjam előzetesen az én munkatervemet meghatározó előfeltételeket, azaz, teendőink fontossági sorrendjének alapelveit, és 3) önmagamért, hogy saját céljaim tisztázhassam közösségünk jövőbeni fejlődését illetően. Féltucat évvel ezelőtt Kovács Bandi nyújtott többünk számára érdekes profilt a külföldre szakadt, szétszóródott magyarság szervezeti életéről. Én is hasonló profilt szeretnék veletek megosztani, amint ezt 1988 augusztusában látom — bár az én összegezésemben főleg a szétszórtsági magyarság társadalmi és demográfiai profilját akarom megosztani, impresszionista és nem tudományos szociológiai eszközökre és felmérésekre alapozva. Egészen leegyszerűsítve, a külföldre szakadt magyarságot két világháború, egy forradalom, két nemzeti függetlenségi szabadságharc és az állandóan szorító gazdasági helyzet vezették a ki- és elvándorláshoz. Az első hullám (nem számítva a Kossuthemigrációt) főleg kivándorlókból tevődött össze. Számbelileg ezek teszik ki a legnagyobb részét a külföldre kitántorgott magyarságnak. Ezek zömmel földmíves szegények voltak, de voltak köztük iparosok is. Ezeknek a leszármazottjai már általában a harmadgenerációs, „régiamerikás” magyaroknak számítanak. Ezek után nyugatra vergődött az őszirózsás forradalom egy maréknyi emigráns képviselője, akik, bár számuk nem volt nagy, mint értelmiségiek nagy befolyást gyakoroltak — jól avagy rosszul — a nemzetközi közvéleményre Magyarország sorsát illetően. Harmadik hullámként a „dipik” jöttek a második világháború után. Ez a majdnem 200.000 embert kitevő csoport nagyjából a tanult középosztályhoz tartozott, de emigráns voltukat nem tudták ők sem egyhamar levetkőzni. Az ő esetükben ez káros volt — mert ellenséges megbélyegzésük miatt hátrányos keretek között fogadták őket a gazdasági életben, politikai meggyőződésük pedig kirekesztette őket a perifériára. Gyermekeik nagy százaléka megunta a perifériális egzisztenciát, a szélmalomharc politizálgatást, s hátat fordított a magyarságnak — nagyrészt elangolszászosodtak, az ő gyermekeik már csak kivételes esetben beszélnek magyarul. A „dipiket” ismét egy kisebb politikai emigráció követte, azoké, akik 1948 után hagyták el Magyarországot. Ezek is emigránsok voltak, de demokratikus elkötelezettségük miatt jobban be tudtak illeszkedni az amerikai közéletbe. Kevesen voltak ugyan, de nagy százalékban kerültek a Radio Free Europe szolgálatába. Ezt követte az 56-os menekültek hulláma. Ezek főleg városi eredetű magyarok — zömben szakmunkások és diákok, akiknek eljövetele szintén nagy veszteséget jelentett Magyarországnak. Az 56-os magyarokat már sokkal jobb közhangulat fogadta, őket hősöknek és nem ellenségnek könyvelte el a nyugati világ. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért, ezek gyermekei sem maradtak meg magyarnak lényeges számban. De mindegyik csoportnak voltak kivételes képviselői, akik érdemesnek tartották a magyar kultúra és öntudat megőrzését, ápolását. 1956 után is jöttek nyugatra magyarok — főleg gazdasági indítékokkal. De ezek általában nem csoportosan hagyták el hazájukat, hanem szállingózva, egyenként, keresve a jobb megélhetést. Általában ezeknek a gyermekei sem maradtak meg magyarnak! Erdélyből — Romániából — is volt ilyen egyéni kivándorlás, de onnan nem csupán a gazdasági helyzet miatt. És ez az utóbbi emberforrás egyszerre felerősödött. Ahogy az eddigi felsorolásból láthattuk — a lemorzsolódás mindegyik kivándorló és elmenekülő csoportot sújtotta. Mindegyikből kis százalék volt csak képes megtartani öntudatos magyarságát. Erre sok magyarázat lehet és van. De egy fő ok — hogy az előző hullám nem segítette öntudatában a következőt: példát — sajnos — általában csak a lemorzsolódásra nyújtottak. Itt és most ezt nekünk meg kell változtam! Ennek az új irányzatnak a meghatározásában a mi Közösségünknek nagy szerepe van és kell, hogy legyen! A külföldre szakadt magyarság életében a mi Közösségünk 1967-ben kezdte működését. Ekkor jött létre az ITT-OTT levelező köre, tényleg négy-öt — sőt talán csak három-négy magyar diák együttműködéséből. Ez a levelező kör már az első évfolyam végére megváltozott és az ITT-OTT-ból folyóirat lett. Attól kezdve nőtt az olvasótábor — ami most már ezer fölé emelkedett. De nem csak folyóirat született az ITT-OTT-tal, hanem egy mozgalom is, amely elvetette a tradicionális, a szokványos politikát. Az ITT-OTT munkatársai 1972-ben rendeztek először ilyen összejövetelt mint amin most részt veszünk. De ez az összejövetel kisebb méretű volt, szerényebb programmal — bár sok hittel, lelkesedéssel és elszántsággal teli. Ezután egy szerényebb keretű, szervezési műhely jellegű találkozót rendeztünk az ohioi Adában, 1973-ban. Az adai gyűlésen született döntéseink alapján határoztuk el, hogy összejövetelünk ezentúl egyhetes, táborozással-nyaralással összekötött előadássorozat lesz. 1974- ben és 1975-ben ennek alapján rendeztük meg összejöveteleinket Lake Chatauquán, New York államban. Az utóbbin hoztuk létre Közösségünk szervezetét, a Magyar Baráti Közösséget, 1975 augusztus 30-án. Ettől kezdve az MBK rendezi és szervezi évi gyűléseinket. Ezeket 1976 augusztusától a jelenig itt tartjuk, Lake Hope-on, azaz, a Reménység tó partján. Mi, akik jelenleg itt vagyunk, főleg a 45-ös és az 56-os 10 ITT-OTT 21. évi. (1988), 3. (109.) szám
