Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)

1988 / 3. (109.) szám

dulása, a faji-vallási értékek túlzott hangsúlyozása, az idegenek indokolatlan lenézése és gyűlölete jellemzett. Mégpedig — olvasom az említett magyarázatokban — épp e szűk nacionalizmus és vallási fanatizmus elleni tiltakozásul. Láttuk, hogy a könyv írója a szedett-vedett népségnek tartott „pogány” matrózokat, majd a „fertelmes bűneikben fetrengő” gyűlölt niniveieket emberségesebbnek, illetve istenfélőbbnek mutatja be, mint az egyetlen „igazhitű” prófétát. A Jónás könyve tehát nem história, hanem allegorikus figyelmeztetés mindazoknak, akik elvakult önteltségükben Isten kegyelméből ki akarják zárni a kívülállókat. A figyelmeztetés természetesen egyetemes érvényű — még mindig az okos könyveket idézem — szól tehát nem csak a zsidóknak, a hasonló hibába szintén gyakran beleeső keresztényeknek. Szól a keresztyéneknek is. Ezt már én teszem hozzá, hiszen csak a mi nyelvünknek, a magyarnak van meg ez a — nem feltétlenül dicsérendő — megkülönböztető képessége, én persze angolul olvastam, amit olvastam.

Megnéztem Kálvin János bibliamagyarázatát is, a szigorú reformátor valami kétszáz nehéz oldalt írt a Jónás könyvéről, amely normális nyomású Bibliákban két oldalt se foglal el. De mielőtt azt is végigolvastam volna, szerencsémre eszembe jutott Nt. Pándy-Szekeres László tavalyi bölcs mondása: „Könnyű Nyeste Zoltánnak prédikálni — tán még azt is hozzátette, hogy jól’ prédikálni —, hiszen ő nem végzett teológiát!” Félre ne értsük: mi ketten több mint négy évtizede vagyunk barátok — még harcostársak is voltunk, persze mindig a bukásra ítélt oldalon állva — én tehát tudom, ha László ilyet mond, komolyan is beszél, évődik is, de semmi esetre se gúnyolódik! Mondását szellemesnek tartom, mert úgy vélem, hogy a teológiai szakképzés hiányának — nyilvánvaló hátrányai mellett — van némi előnye is: nevezetesen — hogy egy divatos kifejezést használjak — a „másként gondolkodás” szabadabb lehetősége. Ezt kihasználva, a teológia és annak művelői iránti változaüan tisztelettel — s ezt komolyan mondom! — bevallom, hogy a vázolt, különben nagyon megfontolandó fejtegetéseknél engem sokkal jobban érdekel az idézett szövegmagyarázók által elhanyagolt próféta személye. Egyszerűen azért, mert benne magamra — magunkra — ismerek. Ugyanígy érezhetett a költő, aki a történetnek egy állítólag „profán” — valójában gyögyörű — változatát megírta. Babits Mihály se végzett teológiát, nem is követi hűen a bibliai szöveget, az ilyen vagy amolyan teológiai magyarázatokkal se bajlódik —, de ki merné mondani, hogy az eredetihez méltatlanok az ilyen — márványoszlopra illő — verssorok:

Monda az Úr Jónásnak: „Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen!

Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák."

Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna, de nem hová a Mennybeli akarta, mivel rühellé a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott, ahol magány és békesség övezze, semhogy a feddett népség megkövezze.

Kerülvén azért Jáfó kikötőbe hajóra szállott, mely elvinné ötét Tarsis felé, s megadta a hajóbért.

futván az Urat, mint tolvaj a hóhért.

AzUr azonban szerzett nagy szelet és elbocsátó a tenger felett...

Az eredményt könnyű elképzelni... Szétszakadt vitorlák, kettétört árboc, recsegve-ropogva széthullni kezdő hajó, előbb káromkodó, majd imádkozó, végül a félelemtől már félőrült hajósok, a megszeppent — s a vihar okát egyedül sejtő — Jónás, aki elbújik s félálomba zuhan a hajófenéken, „gurítván őt az ázott, rengő padlat...”

S így lön hogy a kormányos belebotlott, a deszkákat vizsgálva s rája szólt:

„Mi dolog ez, hé, te nagy alható?

Ki vagy te? Kelj föl s kiálts a keserves istenedhez, talán ö megkegyelmez!

Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?

Mely város vall polgárának, büdös?

S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

Ső monda néki: „Zsidó vagyok én s az Egek Istenétől futok én.

Mi közöm nékem a világ bűnéhez?

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.

Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én.

Hagyjatok itt megbújni a fenéken!

Ha süllyedünk, jobb ittfulladni nékem.

De ha kitesztek még valahol élve, tegyetek egy magányos erdőszélre, hol makkon tengjek és keserű meggyen békében, s az Isten is elfeledjen!"

Több se kellett felbőszült kormányosnak, meg volt a jó ok, hogy a gyanús utastól megszabaduljon, mondván:

„Már biztos, hogy te hoztál bajba minket: magad mondod hogy Isten átka kerget.

Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.

Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta, nehogy hajójuk süllyedjen miatta, mert nehéz a kő és nehéz az ólom, de nehezebb kit titkos súlyú bűn nyom.

Jónás azonban hallgatott s nyögött és meglóbálták a tenger fölött.

„Vigyázz— hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"

S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger, mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.

S már a hajósok térdencsúszva, kétrét görbedve sírtak és hálákat adtak, könnyelmű áldozatokat fogadtak, s a messzeségben feltűnt a szivárvány.

A víz simán gyűrűzött, mint a márvány.

Bevallom, én egy kicsit a Jónás pártján vagyok. Én is „rühellem” a nehéz feladatokat, s nem hiszem, hogy ezzel a

6 ITT-OTT 21. évi. (1988), 3. (109.) szám