Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

Arra, hogy ezt a végzetet, történészi hűség helyett költői hűséggel kezeljem, szándékom és műfajom kényszerít rá. A fölidézett történelmi képzetekkel én nem a múltunkat, csupán a nekünk kiszabott évtizedek önvesztő kudarcait próbálom megvizsgálni.

* * *

Személyes emlékekkel kezdem. Ezerkilencszázötvennégy májusában, a híres budapesti New-York kávéház előtt izgatottan olvasok egy verset a Müveit Nép című lapban: Márai Sándor "Halotti beszéd"-ét. Rögtön utána egy rövid, dőlt betűkkel kiszedett prózát: Tamási Áron válaszát az írónak. Huszonnégy éves vagyok ekkor, fiatal, félig-meddig már befutott költő, akit csak a szerelem és az irodalom érdekel igazán, mivel az utóbbi a politika álruhája is. Olvasom a verset és alig férek el az utcán, az ég alatt, alig férek el a bőrömben: szinte hihetetlen, hogy az előző évek dermedt irodalmi élete után váratlanul ilyen ablaknyitás mozgathatja meg a levegőt Magyarországon! Egy hazáját elhagyó író verse hazai lapban! A vers megráz, fölkavar. Annyira más, mint az itthoni folyóiratokban megjelenők. Egy süllyedő hajó kapitányának a monológja is lehetne, aki nemcsak hajójától s életétől búcsúzik, de hazájától, nyelvétől,

kultúrájától is. Mindentől, ami fenséges volt neki vagy köznapi___ Fakó a

körút, a házak homlokzata kopottas, bennem azonban megindul valami nedvesedés, mint a március eleji fákban. Úgy tetszik, az igazi szavak mindenkor megérintik az embert.

A vers után Tamási szövegébe kezdek bele. Szép, gondos írás, de Márai nekikeseredett elégiájához képest nem egyéb, mint kitűnően megírt háziföladat. Emelkedett szavak és bölcsességek, de semmi érzelem a mondatokban, csak annyi, amennyit az olvasó előlegez Tamásinak. Átfut az emberen a gyanú: talán a verset is azért közölték, hogy bebizonyítsák az itthoniaknak, mennyire züllött, kiábrándult és hitehagyott az emigráció? Sőt még az is átfut, hogy egy olyan kint élő rangos írót, mint Márai Sándor, egy vele egyenrangú hazai íróval veressenek finoman agyon. Tamási érezhetően őszintén ír, de hazafisága fölött lukas az ég, s a közeg, amelyben fogalmaz, alkalmatlan az igazmondásra. Derűt, kötelező nemzeti bizakodást vár ma el Máraitól kedvetlen igéi helyett.

A két írás közötti különbséget már ott, a New-York ház előtt is jól éreztem; okairól azonban nem gondolkodtam el. Talán, ha vita bontakozik ki a témáról, elmélyül bennem is. De éppnogycsak megérintett, hussant is tovább. Emigráció? Emigrációs lét? Emigrációs magyar irodalom? ötvennégyben annyira se gondolkodtam el róla, mint kamaszfiú a halálról.

Ezen a röstellni való tompaságomon még az ötvenhatos nagy kiáramlás hökkenete se sokat változtatott. Akik elmentek, úgy mentek el körömből, mintha ködbe tűntek volna. Pedig volt, aki Arany összesemet vitte magával s egyetlen gyapjú pulloveremet.

Majdnem húsz évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a hetvenes évek elején kijussak Hollandiába, a Mikesre és Amerikába, ahol az emigrációs lét nemcsak megérintett, bebújt a bőröm alá.

Pedig, ha akkor ötvennégyben, ott a körúton, a Márai verset el tudom helyezni a magyar irodalom és a magyar költészet világában, fölismerésemmel termékeny évtizedeket takaríthatok meg magamnak. Erkölcsiekben, sőt esztétikában is, hisz az ezerkilencszázötvenben írt "Halotti beszéd" az akkori idők hazai költészete fölött toronymagasan állt. Amíg az itthoni költők zöme a

1b