Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
"Hűség és hála” énekeit írta, a hazug békeverseket, a Párt dícséretét s az égre ballagó traktorokét, a száműzetésben élő Márai Sándor a nemzet búcsúversét öntötte szavakba. A magyarság kallódásának szörnyű látomását. Mintha Kosztolányi szájával Vörösmarty biztatta volna írás közben. A hazai kincstári derűre túlontúl borúlátóan válaszolt s kiábrándultságával még az emigrációt is megzavarta? Lehet. Ma azonban már kétségtelen, hgoy a korszakról Illyés Gyula "Egy mondat..."-a mellett a "Halotti beszéd” fejezte ki a magyarság legegyetemesebb és legmegrendítőbb érzéseit. Illyésnek belső, Márainak pedig a külső emigrációra volt szüksége ahhoz, hogy teljes szabadsággal fejezhesse ki magát. Ma is elámulok magamon, hogy micsoda farkasvakság és lecsökkentett szellemi élet kellett ahhoz, hogy mindebből a maga idejében semmit se vegyek észre! önvesztés? Ha csak az emigráció kérdésére korlátozódik ez az értetlenség, talán megérthető és megbocsátható. De ugyanúgy kiterjedt ez a kisebbségi magyarság kérdéseire is. Holott a szerencse úgy hozta, hogy ötvennégyben tagja lehettem annak a három tagú íróküldöttségnek, amely a párizsi békeszerződés megkötése után elsőül látogatott el Romániába. Vendéglátóink barátságosak voltak és nagyvonalúak: Mamaián az egykori királyi üdülőben szállásoltak bennünket el. Királyian is éltünk. A baj csak akkor robbant ki, amikor a küldöttség vezetője, Bölöni György — Ady barátja — arra kérte fogadóinkat, hogy mehessünk át Erdélybe. Majdnem annyi gondba került elintézni ezt, mintha egy határon való átszökést kellett volna megszerveznünk. Végre mégiscsak sikerült! Végre mégiscsak egy hét Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csúcsán, Zilahon, Érmindszenten s Kalotaszeg faluiban! Mohón és szívsajgással néztem meg mindent, amit megmutattak. De hazatérve, Erdély csak emlék maradt bennem és nem probléma. Nem volt senki, aki tüzet rakott volna élményeim alá és figyelmeztetett volna azokra a szocializmusra alapozott hazugságokra, amelyek akkor már javában verdesték az eget. A látogatás után mindössze négy év telt el amikor ötvennyolcban, a barátságra hivatkozva, elvették a két és fél milliós magyarságtól az egyetemét. Négy tanár koporsója, négy vértanú halotté megmutathatta volna, hogy élet-halál harc zajlik az asszimiláló román állam és a kiszolgáltatott magyar kisebbség között. A határon átfutó tragikus hírek azonban csak a lelkeket rázták meg, elsősorban a költő Szabédi László mártír-halála miatt — a tudatunkat nem__ Szinte agyrém: kést emelnek ránk és mi csak a pengére eső napfény csillogását látjuk. Mintha hiányozna belőlünk valamilyen nemes szerv, amely a világban meggyűlő gondokat képes volna problémává alakítani bennünk? Vagy egyszerűen a történelem ostobái vagyunk? Lusták, érdektelenek, lépcsőházi nép, amelynek mindig megkésve, a döntő órák után jut eszébe valamilyen mélabús zsenialitás? Netán megszoktuk, hogy saját világunkat roppant nagy erőfeszítések közben tartjuk fönn s háborogni se háborgunk addig, amíg nem ér föl szánkig a gyalázat? * * # Hány előző nemzedék állt már oda a tükrök elé ugyanezekkel a kétségekkel és önváddal? Széchenyi gyötrődése és Ady haragja mögött ezek a megemészthetetlen gondok kavarognak. "Nekünk Mohács kell ... Helóta nép, helóta költő” — hogy csak címszavakat említsek Ady szótárából. 16
