Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

Egy nép annyit hódít meg a világból amennyit teremt s amennyit a maga arcára formál belőle. Dehát a tétel fordítva is érvényes: mindent elveszít egy nép, amit nem tud saját ízlésébe, ösztöneibe, lelkületébe beleolvasztani. Ugorjunk csak vissza az időbe: István király és Koppány jelképes személye kétféle vallást, kétféle érdek-rendszert testesített meg történelmünkben. Tehát kétféle jövő-esélyt is. István győzelme csak az egyiket engedte érvényesülni. A mohácsi vész után bekövetkező kettős királyválasztással a Szent Istváni teremtő gesztus azonban szétszakadt. A kettős királyválasztás nemcsak hatalmi érdekek szerint hasította szét a magyarságot, de azzal, hogy mély medret ásott két vallásnak, a Habsburgok támogatta katolicizmusnak és a magyar jelleget fölerősítő protestántizmusnak, a hasadást a lelkekben is elvégezte. Ettől kezdve ki-ki a maga hitbéli meggyőződésével erősíthette "igazát" s mélyíthette tovább a kialakult magyar skizofréniát. Reformáció? Ellenreformáció? Mintha valláson s nagyhatalmi stratégián túlmutató elfojtások lobbantak volna föl bennünk. Akadnak is némelyek, akik kurucok és labancok ellentétét — Szabó Dezsős sejtéssel — a magyar államiság megteremtéséig vezetik vissza. A Gizellát feleségül vevő Istvánig, akivel az idegenség komor vértek és pajzsok fedezete mögött vonult be az országba. Én az efféle ősmagyarázatokat inkább csak meghallgatom, mert ha van is némi alapja az idegenség-elméletnek, a fölemlíthető tények színezték csupán a valóságot, nem határozták meg. A kereszténység kemény abroncsa és a hungarus tudaté minden döngetés ellenére egybetartotta a kárpátmedencei hazát. Nyilvánvaló, ha a hitszakadás drámájában a magyarság egységesen katolikussá vagy egységesen protestánssá válik, történelmi bajaink ugyanúgy végigkísérhetnek bennünket idáig, de nem alakulnak át szervi bajokká. Orvosi nyelven fogalmazva: épen maradt szervezettel küzdhetünk a ránk törő betegségek ellen.

E fájdalmas közhely, mint múltra kivetített utópia, már a sóhajtozásainkhoz is kevés. Ha mégis mutat valamit, önvesztésünk szomorú forrásvidékét mutatja: a tizenhatodik és tizenhetedik századot. Erről a "vidékről” röppen felénk a magyar történelem egyik figyelmeztető alapmondata, amelyet Bethlen Gábor erdélyi fejedelem üzen Pázmány Péternek, a "másik Magyarország” irányító szellemének: "Előbb a náció, aztán a religió!” Vagyis előbb a nemzet s csask uána a vallás! Másszóval: legfőbb cél: az egység, s csak utána jöhetnek az árnyalatok. Tudjuk, mi lett belőle. Háborúság. Hiába térü1tek-fordu1tak a titkos üzenetek Pozsonyból Gyulafehérvárra, Gyulafehérvárról vissza, a két nagy magyart mélyen összekötötte a magyarság érdeke, de tökéletesen szétválasztotta a sors, a módszer, a cél elérésének megrögzött hite. Remény és gyanú együtt magzott föl bennük. A csonkolás lélektanát tövényszerűen kísérő önigazolások.

Bethlen és Pázmány ebben a szövegösszefüggésben nemcsak történelmi alakok, de történelmi szimbólumok is. Árnyékukban állva, a látomásokkal élő utódok, egy tordai hasadék-szerű repedést látnak végighúzódni történelmünkön. Ha ez az árok, mint a legtöbb országban, pusztán a konzervatívok és a haladók, a királypártiak és a köztársaságiak, a hatalmonlévők és az ellenzék között húzódik, az ellentét termékenyítő lett volna. De a szakadék Magyarországon a lelkeket szabdalta keresztül-kasul.

Az önvesztés Mohácstól elinduló lelki folyamata törvényszerűen sodort bennünket forradalmakba, kiegyezésekbe, háborúkba, majd a Trianonokba, és a földarabolások meghosszabbításaként, a mai szétszóratásba.

14