Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

teremthette meg a maga hiteles arcát a nyilvánosság előtt úgy, hogy válságos helyzetekben a lakosság zöme hallgasson rá. A mi körülményeink között egy hiteles ember: kihívás. Nemcsak azáltal, hogy rögtön egy másik, egy harmadik, egy tizedik hiteles arcot is föltételez, illetve igényel, hanem azzal, hogy puszta létével a hiteltelen emberek sorára irányítaná rá a leleplező fénycsóvákat.

Az embernek, a filozófia értelmezése szerint, tennie kell valamit, hogy egyáltalán létezzék. A kontraszelekciós társadalmakban ennek a fordítottja ajánlatos: az egyénnek éppenhogy a kezdeményező, a bátor, a magától értetődő dolgokat nem tanácsos megtennie, mert léte miattuk kerülhet veszélybe. Hiteles ember? Hiteles közösség? Régen kikoptak már a szótárunkból. Sajnos, a nyűglődő szocializmus országaiban túlságosan sokba kerül a természetesség: szinte föl kell lázadnia annak, aki a követ, kőnek akarja látni s a bűnt, bűnnek.

x x x

Van, aki talán fönnakad azon, hogy jelentéktelen, apró ügyekről beszélek: téli, nyári ingerültségről, egy nép silányuló tűrőképességéről és gesztus-világáról. A csodálkozóknak látszatra tán igazuk is van. De csak látszatra, mivelhogy a nagy kisiklások sem az egyén, sem a nemzet életében nem egyik percről a másikra történnek meg, hanem szép lassan fölépülnek. Mélyen az ösztönökben, a reflexek világán belül. Sőt még az is megesik, hogy a komor tragédiák alig észrevehető, hideg mosolyok olajozott csapágyain gördülnek felénk. Aki ma, például, átlagos beszéd-stílusunkat és társalgási stílusunkat boncolná föl figyelmesen, megborzonghatna a közönségességtől, az ürességtől. A gyakorlatiassá vált élet zsugorodó nyelvi dimenzióitól, amely — tetszik, nem tetszik -- a jövőnk dajkája is. Mert mi más a beszéd, mint egy nemzet tehetségének és jellemének tárgyilagos tükre!

Mikor két évtizeddel ezelőtt közgazdászaink elkezdték az új reformgondolatokat sugározni, az ember boldogan velük tartott, de a piac elevenségéről, a tulajdonviszonyok áthangolásáról hallva, mindent megelőzve azt szerette vo'na . i.dni: mi lesz belső tulajdonviszonyainkkal? Mi lesz a magyarság lelkületével, műveltségével, folyamatosan romló tudatával? Amíg nincs semmije az embernek, mondják, nem is létezik. De vajon ameddig saját magát nem képes birtokolni, létezhet-e egyáltalán?

E mögött a középiskolai filozofálás mögött kérdések sűrű hadrendje sötétedik. Az úgynevezett sorskérdéseink.

Magát a szót én már viszolyogva és kényszeredetten ejtem ki, mert valamire való társadalmakban vannak közgazdasági kérdések, politikaiak, történelmiek, vannak ijesztő kérdései a civilizációs fejlődésnek, a kultúrának, de külön, nagy betűvel írható sorskérdések nincsenek. Az, hogy mi, legalább hatvan éve, egyre fakuló pátosszal és ószövetségi rekedtséggel emlegetjük őket, egyértelműen azt jelzi: az újszövetség ideje nem jött el közénk. Hasonlat nélkül szólva azt, hogy épp legégetőbb gondjaink maradnak mindig megoldatlanok.

A fölsorolható gondok élén én a magyarság önvesTLtésének századok óta tartó makacs folyamatát tartom.

13