Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

Csoóri Sándor (Budapest):

A NEMZET MI VAGYUNK

Huszonötödik napja tart az engesztelhetetlen hőség Magyarországon. Lábhoz tett fegyverrel, de fenyegetően áll a forróság mindenütt, mint kivezényelt rohamosztag. Mozdulatlan az ég, a levegő, Budapestet szaharai lázálom gyötri s lent a Hortobágyon megvakulnak az idegen tájról odatelepített állatok. Egy hetes kánikula is sok, de kettő, sőt három már elvékonyítja az idegeket. Siet az ember az utcán, vagy perceket vár tűző napon a villamosra, s egyszercsak elkezd hallucinálni. Zörgő babszárat hall pattogni a halántékánál s irgalmatlan tücsökszót. Ciripelnek elszántan, mint augusztusi éjszakákon. Egy megviselt, kapkodó, ideggyönge országnak különös teherpróba az ilyen hőgutás nyár. Látni, hogy nemcsak az ingek izzadnak át, hanem a lelkek is: "Úristen, mi lesz velünk? Kiég, kisül minden, a krumpli, a kukorica, az országnak nincs elég tartaléka, jön majd az újabb áremelés. De meddig?" Az arcok fölpuhulnak, kiül rájuk a távlatvesztés ijedelme s az egyre ismerősebbé váló ingerültség. A láthatatlan tücskök mindenkiben ott őrjöngenek s elég egy kisikló könyök az autóbusz zsúfoltságában s máris kirobbannak a kis "helyi lázadások": "Hogy képzeli? Ki maga? A miniszterelnök? Ha kevesli a helyet, utazzék Mercédesen vagy költözzön Svájcba!"

A tanú, ki ugyanúgy hallja a tücsökszót, lehajtja fejét és szeretné elfelejteni, hogy ő is magyar, hogy ő is ennek a túlhajszolt, zilált közösségnek a tagja, hogy a Bartóki Concerto szomszédságában egyre veszedelmesebben terjed a balkanizálódás, de, persze, nem felejthet, mert — kiegészítésül? vagy ellenpontul? — fölidéződik benne a tél, az idei, a megállíthatatlan havazás néhány napja, amikor elakadtak a vonatok, hóba fulladt az élet, az emberek órákhosszat álltak tiporogva kenyérért s ha végre megérkezett a szállítmány, a sorbanállók egy másodperc alatt kivetkőztek magukból, tülekedtek, lökdösődtek, sőt úgy összeverekedtek rajta, mint vagonba beöntött marharépán a hadifoglyok.

Micsoda türelemhiány! Micsoda indokolatlan mohóság, önzés! Micsoda semmibe lógó idegvégződések! önérzet? Méltóság? Stílus? Mintha sose hallottak volna róluk! Azt hiszem, semmi se leplezi le olyan kegyetlenül egy ország közérzetét, mint az ilyen váratlan megpróbáltatások. Tudom, fontos a kenyér. Ha hiányzik a házból fél napig, valami bizonytalanság költözik be a falak közé. Dehát az önbecsülés nem fontos? Hova süllyedt egy ország, ha kivételes nehézségeket, mondjuk még huszonnégy órán át se képes elviselni? Vagy ha igen, csak úgy, mint a hetvenhét felé húzó, fegyelmezetlen tömeg, ültem a televízió képernyője előtt januárban, néztem a kenyérért dulakodó honfitársaimat, négy-öt kenyérrel a hónuk alatt s elképzeltem, hogy helyettük a képernyőn megjelenik egy ember, egy hiteles arc s ezt mondja nyugodt hangon: "Emberek, két-három napig kisesbb-nagyobb gondunk lehet az ellátással. Kenyérért az álljon csak sorba, akinek se krumplija, se lisztje, se tésztája odahaza. Akinek van, süssön pogácsát, palacsintát, készítsen rakott tésztát, a hóval holnaputánra megküzdünk s reméljük minden visszazökken a megszokott kerékvágásba."

Elképzelek egy ilyen józan paraszti megoldást, azonban tudom, hogy az utópiák sikátorában tévelygek: ugyanis ma Magyarországon nincs olyan hiteles ember, főleg hiteles államférfi, akinek ilyesmi eszébe jutna és meg is tenné. Nem azért nincs, mert a tízmillióból nem kerülne félperc alatt akár ötven is, hanem azért, mert a jelenlegi magyar társadalom: nem társadalom, csupán államképződmény, szelíd, de ravasz függések szövevénye, amelyben senki se

12