Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

tegnapig történt, bizony nem sok okom van a reménykedésre. A reménytelenségre, a kétségbeesésre annál több! Mennyi nyomorúság szakadt ránk mióta Ádám apánk elkövette azt az ostobaságot avval az almával! Sokat gondolkoztam már ezen: annyira szerette az almát? Gyanítom, hogy inkább Évát szerette, ősanyánk nagyon szép lehetett. Hogyne lett volna szép, maga az úr volt a szobrász, aki megformálta őt abból az oldalbordából__

De miért tette Éva, amit tett? Hát persze, az a gonosz kígyó ... meg hogy emberek vagyunk ... értem én. Ám ha értem is, a lényegen ez se változtat: az árat meg kellett fizetni! Testvérgyilkosságok, majd háborúk ... betegségek, járványok ... özönvíz ... most meg ez a Sodorna__

örüljek annak, hogy utódaim lesznek? Mi okom van azt hinni, hogy ők majd valamiképpen különbek lesznek, jobban betartják a törvényt, kedvessé válnak az úr előtt? S ha nem, folytatódik majd a bűn és bűnhődés reménytelen körforgása. Ehhez legyek én eszköz? Érdemes utódokat nemzeni?

Bizony azt mondanám, hogy nem, ha tegnap nem történt volna valami, ha nem csillant volna fel a remény. De ami történt, ahhoz képest eltörpül Sodorna pusztulása! Egészen váratlanul csodálatos felfedezésre jutottam: kiderült, hogy lehet 'az öreggel' alkudni!

Tudtam én nagyon jól: dehogy találok Sodomában ötven igaz embert! ötöt se! De kezdhettem volna kevesebbel? Csak én tudom, mennyire féltem — szabadkoztam is, hogy én csak por és hamu vagyok —, amikor megpróbáltam az ötvenet negyvenötre lealkudni. De hogy ő szó nélkül belement, vérszemet kaptam. A negyvenet meg a harmincat már könnyebben mondtam ki, a húszat meg tízet még könnyebben. Ott persze abba kellett hagynom, nem vihettem túlzásba, tudva, hogy ezen a Lóton kívül senkit se találok. S mennyi bajunk volt vele meg a házanépével is! Az én szavam nem volt elég, két angyal órákig tartó rábeszélése kellett, hogy induljanak már el, ne csomagoljanak, hagyják ott 'a színes televíziót', szakadjanak el vagyonuktól, múltjuktól, Sodomától. S mikor végre elindulnak, a Lót felesége nem állja meg, hogy vissza ne nézzen. Most itt áll, sóbálvánnyá változva s itt fog állni az idők végezetéig. Figyelmeztetésül a félmegoldást keresőknek. Lót ugyan megmenekül a lányaival, de ezek meg később leitatják az apjukat, fajtalankodnak vele..., no, szép kis család ez is.

Sodornának el kellett pusztulnia. S most azt mondanám: jobb lett volna nekünk is vele pusztulni — hisz nem volna miben reménykednem —, ha nem tettem volna ezt a felfedezést. Lehet vele alkudni 1

Vagy mégsem? Meg kell ezt jobban gondolnom...."

Amíg a pátriárka gondolkodik, hadd mondjam el én, mi jutott nekem eszembe az elhangzott — valóban nevezetes — beszélgetésről Ábrahám és az úr között. Bármily valószínűtlennek hangzik, eszembe jutott például egy erdélyi templom. A marosszentimrei. Pontosabban: Jékely Zoltán halhatatlan sorai arról a templomról:

Fejünkre por hull s régi vakolat, így énekeljük a drága Siont.

Egér futkározik a pad alatt S odvából egy-egy vén kuvik kiront.

8