Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. (106.) szám
ohioi kisvárosba költöztünk.9 Itt még fellelhető volt az egykor virágzó kis magyar közösség maradványa, sőt volt egy magyar református templom is; de már csak az öregek beszéltek magyarul, akikhez én személy szerint nemigen vonzódtam; szívesen hallgattam történeteiket, magyartudásom karbantartásában azonban elhanyagolható szerepet játszottak. Ott voltak viszont a könyvek, rengeteg könyv, és az újságok és folyóiratok, meg gyakori utazásaink Clevelandbe, ahol sokkal népesebb a magyar közösség, meg a látogatások és a hozzánk látogatók — a magyar szellemi élet felnőtt világa, amelyből a gyerekeket, az amerikai szokástól eltérően, nemhogy kizárták volna, de igenis elvárták tőlük, hogy részt vegyenek benne. Ohioi kamaszéveim során — szöges ellentétben azzal, amire ilyen esetben számítani lehet — magyar nyelvtudásom határozottan javult, bár talán kissé irodalmias és régies maradt volna, ha el nem ér minket az 1956-os új bevándorlók hulláma, őtőlük, akik közül sokan velem [egy]korúak voltak, megtanultam az akkori Magyarország élő nyelvét, és sokat tanultam a műveltségükből is — az enyémtől igencsak eltérő műveltség volt ez, s számomra, a nyelvközösség ellenére, több vonatkozásban teljesen idegen. Ekkortájt támadt fel bennem az érdeklődés nemcsak az egykori, hanem az akkori és a mindenkori Magyarország iránt. 1956, s a menekültjeivel való találkozás, politikai és állampolgári neveltetésemben is változást hozott; gyerekkorom Magyarországának letűntével a régi "szeresd Magyarországot és teljesítsd a kötelességedet" értelmét vesztette, s helyén kialakult bennem az, amit Magyarország és általában a magyarság sorsáért viselt cselekvő felelősségnek nevezhetnék; felelősségnek, amely azóta a magyar ügyekben való részvételre késztet, s ez már életem végéig így lesz, nem azért, mert elvárható tőlem, hanem mert akarom. Ha nincs ez a második váltás, magyar mivoltom a legjobb esetben sem marad több egyfajta magánérdekű passziónál; a hangsúly áttevődött volna a "magyar származású"-ról az "amerikai"-ra. Nem tudom pontosan megmondani, mikor váltam amerikaivá; annyi bizonyos, hogy ez nem esik egybe honosításom dátumával, mely aktus, tekintve, hogy akkor már évek óta angolul beszéltem és amerikai iskolába jártam, csupán jelképes és jogi jelentőséggel bírt. (Egy törvénykezési 22-es csapdája következtében az eseményre a szokásos öt helyett nyolc esztendőt kellett várnom: idősebb voltam, hogysem szüleim révén honosítsanak, ahhoz azonban fiatal, hogy magam nyújtsak be kérvényt; amerikai szüleim három éven át egy; magyar idegent rejtegettek otthonukban.) Az amerikaivá válás inkább egy elhúzódó folyamat volt, amely még mindig nem ért véget. Nem emlékszem, mikor mondtam először* "mi", és értettem úgy: "amerikaiak", de alighanem elég korán. Ezt azután erősítette minden egyes érintkezés másokkal, "ővelük" — bárkik voltak is azok az "ők" —, odahaza és külföldön. Azt kell mondanom, még Magyarországon is, ahol pedig fölöttébb otthonosan mozgok, s ahol az emberek többnyire tőlem tudják meg, hogy amerikai vagyok, és el sem igen hiszik, míg meg nem mutatom az útlevelemet. Lehetséges "egy kebelben két lélekkel" élni, olyan ”én"-ként, aki két — vagy esetleg több — "mi"-hez tartozik? Igen, nagyon is. Ez a modus vivendi néhány hátránnyal és jó néhány előnnyel jár. A legfontosabb előny, hogy a kétnyelvű, két kultúrához kötődő embernek megadatik az, amire Robert Burns vágyott: "úgy látnunk magunkat, ahogyan mások látnak minket." Én sokkal elfogulatlanabb szemlélője vagyok a magyaroknak, mint amilyen egy "jelző nélküli" magyar valaha is lehet, és ugyanez vonatkozik arra is, ahogyan Amerikát és az 9. Alliance 36
