Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 2. szám

1. Előszöris: a legerélyesebben elhatárolom magamat minden olyan akciótól, legyen az akár magyarországi, akár nyugati kezdeményezés, amely arra irányul, hogy egyenlőségjelet tegyen Magyarország és Ceausescu Romániája közé. Ez egyszerűen naív és rosszindulatú eltorzítása a tényeknek, s könnyen semmissé teheti azt az évek óta tartó erőfeszítését a magyarságnak — itt is, de bizony ott is! —, melynek célja egy olyan államrendszernek a világ előtt való leleplezése és megbuktatása, aminőnek párját alig találhatni Közép-Európa szomorú történelmében.

2. Hogy Magyarországon van ellenzék, tény. Ellenben nem csak azokból áll, de nem is elsősorban azokból, akik szamizdatot terjesztenek, engedély nélkül fölvonulnak, esetleg provokálnak. Bármenyire szimpatikusak ennek a tüntető oppoziciónak a célkitűzései — a nagyobb szabadság, a valódi demokrácia, s a még általuk is csak ritkán kimondott nemzeti szuverénitás, esetleg a katonai semlegesség követelése — stratégiájuk nincsen, taktikájuk pedig egyenesen rossz. A jelentésből nem tetszik ki, mi volt a szándék a március 15-i tüntetések mögött; egyetlen konkrétumot nem olvashatni ki belőle, de — ami még súlyosabb — a State Department fogalmazásából sem. A dátum jelkép-értéke önmagában nem elég ma. A leírt események arról tanúskodnak, hogy a rendőrség — az ütlegeléstől eltekintve, mely ostobaságot nem lehet szó nélkül hagyni -- aligha tehetett másként, mint ahogy cselekedett. Tüntetéseket a nyugati demokráciákban, még az Egyesült Államokban is szétoszlat, és néha szétver a karhatalom. Ilyenkor mindig vannak túlkapások, legtöbször a legalacsonyabb szinten: sokszor azon múlik, hogyan reagál egy sarokba szorított rendőrtiszt.

3. A radikális ellenzék felelőtlenül kiprovokálhatna akár egy sortüzet is, melynek következménye az lenne, hogy a State Department majdan nem a magyar hatóságok akciója, hanem másoké miatt tiltakozik. Én a magam részéről levontam 1956 konzekvenciáját. Akkor, 11 esztendővel a háború után, az Eisenhowerék által belpolitikai érdekből csalárdul hirdetett kereszteshadjárat szellemében mindaz, amit akkor követeltek Budapest utcáin, nem tűnt előre megválósíthatlannak (bár akkoris csak pesti perspektívában!). De aki az 56-os formulát ma alkalmazná: rajongó.

4. Mindemelett tisztelem azokat az igazi disszidenseket, akik hajlandók vállalni a személyi következményét tiltakozásuknak. De csak addig, amíg tevékenységük nem csap át az erőszakba. Ideálom (ha még van) Gandhi, nem a magyar rambók. Kevésbé tisztelem azokat, akik tiltakozásukból személyi hasznot húznak, hisz ilyenek is vannak. Végülis undorral s megvetéssel tekintek azokra az emigrációban élő szájhősökre, akik innen, nyugati jólétükből provokálnak, friss vérfürdőt álmodva — a pestieknek.

Érdemlegesen pedig: a felsorolt események nem számolnak be politikai letartóztatásokról, csak a magyar törvények értelmében valószínűleg megengedhető, erkölcsileg s a józan ész szerint azonban mégis elítélendő pénzbeli büntetésekről, motozásokról, házkutatásokról, zaklatásokról. "Ha némák maradunk, cinkosokká aljasodunk!" — divatos szlogen nálunk manapság, én pedig a szlogeneket nem szeretem. De azért van valami benne. Ha igazságtalan -- ami nem ugyanaz, mint törvénytelen! -- emeljünk szót ellene. De itt nem az a baj, hogy a fentemlített esetekben úgy járt el a rendőrség, ahogy eljárt, hanem hogy Magyarország törvényei, kormányrendetelei, egyetlen legális pártjának direktívái nem biztosítanak publikálási jogot a megszabott kereteken kívül, s bár kétségtelen, hogy ha csak lehet, a gyakorlatban eltekintenek a szamizdatosok elleni eljárástól, ez nem elfogadható megoldás. Ha külső tényezők miatt nem lehet szabadabb a hivatalos, hivatásos sajtó, a "kézirat gyanánt" terjesztett kiadványokat megfelelő formában engedélyeznie, sőt jogilag védenie kellene a kormánynak, s erre egy kis bölcsességgel bizonyára akadna

Eddig a melléklet. S a kommentár:

35