Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
hatásos eszménye könnyen eltanulható és begyakorolható rutinná laposodott, közönséges manírrá silányult, a "személytelen igazság” manapság kelendő portékája mintegy elfeledtette az annak életes zamatot, individuális súlyt adó személyes hitelesség nyelvét. Tudom, Te leveled mottóul idézett soraiban etikai és társadalmi szempontból írsz az igazság és a hitelesség közötti "kínos ellentmondásról". Mégis, csöppet sem áll ellentétben ezzel a (szerintem is "kínos") ellentmondással annak nyelvistilisztikai párhuzama: az írással foglalkozók "nyelvi tudathasadása", — az, hogy ma Magyarországon nemcsak kevés embernek, hanem kevés megjelenő írásnak van emberi, személyes hitele. Nem a szerzők cinizmusa, erkölcsi elvetemültsége, az írást merőben "szakmának", pénzkereseti forrásnak tekintő volta miatt (bár nyilván effélék is akadnak bőven), hanem a személyes hitel vállalásának immár az írásmódba, a stílusba is fölszívódott, azt is átható félelme okán. Ebben a félelemben, noha individuálpszichológiailag alighanem másképp, ugyanaz a jelenség fejeződik ki, mint más területeken a "kollektív felelősség" elvét furfangos dialektikával a "kollektív felelőtlenség" és felelősségelhárítás taktikájává átváltoztató mentalitásban. Engem (ismét egyes szám első személyben!) még tudományos munkákban is fölbosszant -kivált, ha saját korábbi írásomban találkozom vele — a "véleményünk szerint", az "úgy gondoljuk" stb. típusú "fejedelmi" többes, mert ez végülis nem egyéb, mint az Én személyes felelősségvállalásának, saját alanyiságának ön-elszemélytelenítés révén történő, verbális-stiláris elhárítása, az inkognitóba rejtőzködés nyelvi műfogása. (Közbevetőleg: vajon a XVII-XIX. század káprázatos levelezési kultúrája után miért oly suta és érdektelen a XX. század levelezési kultúrája? Miért tudnak még a legmélyebb intellektusé és érzelemvilágú emberek is oly szánalmasan-görcsösen — vagy sehogy — megnyilatkozni, a szavak közötti bujócskázás nélkül, egyes szám első személyben beszélni arról, amibe sokszor már belepusztulóban vannak, és miért válik a közvetlen, "lélektől lélekig hatoló" emberi "kommunikáció" feltételévé egyre gyakrabban az alkoholizmus, formájává pedig az öngyilkosság?) Nem az ötödleges romantika "lelkizés-kultuszát" hiányolom az irodalomból és az életből. Nem is az "elsődleges romantika" hipertrófiás Én-kultuszát. És nem is az "objektív", a "tárgyilagos" igazság megszállott keresőivel van bajom. Csupán azzal, hogy ritka kivételektől eltekintve — s ilyenek számomra a Te elmúlt két-három évben született "egyes szám első személyű" esszéid — nem érzékelem-látom-hallom-tapintom az igazságok mögött a "keresőket", az igazságok mögött a "hiteleseket és igazakat.— [Könczöl Csaba 1947-ben született. Esztéta, kritikus, fordító. A Mozgó Világ munkatársa volt, jelenleg a Lapkiadó Vállalatnál dolgozik és a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem vendégtanára. 1985-86-ban a Columbia Egyetem ösztöndíjas kutatója.] Uüpiijjl TÁMOGASD AZ ITT—OTT—OT! 32
