Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
IRODALMUNK Könczöl Csaba (Budapest): AZ ÍRÓ SZEMÉLYES HITELE ÉS IGAZA "Ma Magyarországon kevés embernek van hitele. Kevesebbnek, mint amennyinek igaza. E kínos ellentmondást föl kéne gyújtanunk, mint a tavalyi gazt." -- Csőri Sándor: Levél a szerzőhöz. Ügy érzem, ez a közöttünk lezajlott alkalom- és véletlenszerű levélváltás ébresztett rá, miért vagyok/vagyunk ennyire unalmasak, gyorsan-átlapozhatók én (mi) valamennyien, akik — lettenek légyen akár ifjak, akár vének — foglalkozásszerűen betűkkel maszatoljuk be a folyóiratok, a regény- és elbeszéléskötetek, az esszé- és tanulmánygyűjtemények többségét. Kettős tudattal írunk és élünk — tisztelet a ritka kivételnek —, csakhogy nem veszünk róla tudomást. A rosszabbik esetben nem is akarunk -- úgy kényelmesebb. Hazudnánk? Palira vennénk az olvasókat, akik (egyre drágábban) hétről hétre, hónapról hónapra szorgosan vásárolják és lapozgatják az általunk megtöltött újságokat, folyóiratokat? Túlzott általánosítás volna ezt állítani, még ha olykor megtörténik is. Meg- és leírunk, ki óvatosabbköntörfalazóbb, ki kihívóbb és szemtelenebb modorban, sok igazságot (tudva persze, hogy hol a határ), a szociográfusok hónapról hónapra tárnak föl botránykrónikákba illő "visszásságokat", az írók -- mint írtad -- szinte sportot űznek a panaszkodásból, a kiábrándultságból, a létunalomból, a teoretikusok "nyilvánvaló igazsággá" avanzsált és közmegegyezéses alapokon annak tartott badarságok seregéről rántják le a leplet, érvelnek, véd- és vádbeszédeket tartanak, — de többnyire úgy, mintha "hivatalból kijelölt ügyvédek" volnának: minden meg- és átélés, minden szenvedélyes azonosulás nélkül. "Non nostra res agitur." A "tragédia" csupán "egy eset" az ezernyiből, a leleplezett hivatali visszaélés "paradigmatikus modell", az újonnan jelentkező írók, költők már eleve csokrétába kötve kerülnek a piacra, a nyilvános vitákat vagy csak "vájtfülűeknek" érthető s fakón-személytelen célozgatások, vagy az egyszerű, személyeskedő-acsarkodó inszinuációk (tehát csak ritkán a személyesség hitelével alátámasztott szókimondó felelősségvállalás) jellemzi. Nem hazugságok. Sőt, gyakran valós tények, igazságok. Csak egy a baj velük: nem "én", "te", "ő" írja-mondja őket, hanem holmi Általános Alany, holmi inkognitóba rejtőzködő Bárki: a látványt látjuk, a szemet, amely nézi, nem; a "tárgyat" látjuk, a lelki aktivitást, amelyik éppen ilyenné formálta meg, éppen ilyennek mutatja be, nem.... Olvassuk, és rábólintunk: igen, igaza van. De KINEK? Állításokat hallunk, egyetértünk velük, de nem látjuk, ki állít. Csak a nevét tudjuk (ott áll a cikk, novella, kritika, tanulmány fölött vagy alatt), de nem érzékeljük, kicsoda. Félreértés ne essék: személyesség, személyes hitel alatt nem a művek szerzőinek privát személyességére, személyes hitelére gondolok. Mélyebb, ha úgy tetszik: poétikai-stilisztikai kérdésről van szó. Triviálisan fogalmazva: mihelyt tudjuk, hogy a Nyilvánosságnak fogunk írni, rögvest mintha tisztes távolságra igyekeznénk visszavonulni saját szavaink, mondataink mögül. Megfelelő "distanciát" teremtünk, szemérmesen palástolni próbáljuk írásunk alanyát, úgy választjuk meg stílusunkat, szavainkat, fordulatainkat, mintha csupán a körülöttünk és bennünk egymás ellen ható erők puszta "eredői" volnánk. Írásainkból hiányzik vagy csak csökevényesen, mesterségesen elsorvasztva van jelen azok "immanens" alanya, "belső" szerzője, vagy — kevésbé szakszerűen — nem süt át rajtuk "lélek", személyes izzás, szenvedély, "megszenvedettség": a "tárgyilagos igazmondás" egykor revelálóan új és 31
