Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
apparátusba kerültek. Mások -- főleg értelmiségiek — számára ez pozíciójuk megőrzését biztosította. Mindezek a zsidók számbelileg kevesebben voltak ugyan, mint az a hatalmas nemzsidó tömeg, amelyet a dolgozó osztályokból emeltek ki káderposztokra, általában azonban magasabb beosztásokba kerültek, mint a nemzsidók, és minél feljebb megyünk a ranglétrán, annál szembetűnőbb ez a jelenség. Bár nem áll szándékomban senkit sem hosszas eszmefuttatásokkal terhelni, itt mégis szükségesnek látszik egy kis kitérőt tennünk a kommunista marxizmus és a zsidóság összefüggéseinek kapcsán. A kommunizmus voltaképpen abban a megközelítésben, ahogyan a zsidóság — az eszme kidolgozóinak és kivitelezőinek első nemzedéke — átélte, egy hatalmas kísérlet volt arra, hogy a zsidók asszimilálódjanak — és egyben nemzsidókat is asszimiláljanak! — egy olyan társadalomba, amelyben semmiféle nemzeti és egyáltalán semmilyen tradicionális kötelék vagy természetes monopólium, öröklött előjog nem létezik, még magántulajdon és a kialakulására vezető piacgazdálkodás sem! A nemzsidók — és ezen belül főleg az antiszemiták — ezen szándék őszinteségében kételkedtek, ök továbbra is zsidó uralmi törekvéseknek tartották a kommunizmust, hiszen származásuk, mentalitásuk és "összetartozásuk" miatt továbbra is zsidóként identifikálták a kommunisták nagy részét. Mire azonban a marxizmus messianisztikus utópiája realizálódott, az anticipált, tervező racionalitást a fennálló, bürokratisztikus állam racionalitása váltotta fel. Az internacionalista elméletet az egy államban — később: nemzetállamokban — felépíthető szocializmus gyakorlata kezdte helyettesíteni. A zsidó értelmiségi messianizmus elitizmusa helyébe pedig egy szuperhatalom dominanciája, az egyes országokban pedig a zsidóságtól most már "emancipálódott" kommunista pártok szupremáciája lépett fel. Így bizonyult a kommunizmus a zsidó szellem fejlődésének történetében a második olyan nagyszabású alkotásnak, amelyben a zsidó kiválasztottság-tudatban rejlő elitizmust legyőzte a zsidó gondolatban ugyancsak jelenlevő univerzalista tendencia. Ez egyben a zsidó identitás feladását, önmegszüntetését is jelentette. Annak, hogy ez a második kísérlet enyhén szólva kevésbé bizonyult eddig értékesnek, az lehet a magyarázata, hogy egy szekularizált korban fogant, s így nem a transzcendens spirituális értékek, hanem az evilági, hatalmi, anyagi érdekek bővületében született. A kelet-európai országokban már a hidegháború első éveiben megkezdődött a kommunista pártok hagyományosan zsidó származású első vezető garnitúrájának lecserélése. Ezen a téren Magyarország azonban kivételt képezett. Itt ugyanis Sztálin — antiszemitizmusa ellenére — bizonyos reálpolitikai megfontolásokat is figyelmen kívül hagyva, zsidókat ültetett az "ország nyakára". Alighanem az a megfontolás vezette, hogy a magyarokat szinte javíthatatlan fasiszta népnek tartotta, akiket előbb tűzzel-vassal be kell törni, s csak azután lehet megszabadulni a zsidóktól, miután ezt a piszkos munkát már elvégezték. A piszkos munkát elvégzőknek két rétege különböztethető meg. Az egyik: a régi, moszkovita csoportból álló klikk a Horthy-rendszer idején börtönben volt, majd Moszkvába került. Az ő számukra a Horthy-rendszer antikommunizmusa volt az, ami az ország elleni gyűlölködésre vezette őket, s az antiszemitizmus ennek a reakciósságnak csak egy szimptómája volt. A Holocaustot megjártak számára azonban éppen fordítva: a zsidóüldözések jelentették a nagyobb traumát, és az, hogy milyen rendszerben élnek, másodlagos volt számukra. A Rákosi-rendszerhez is csak azért csatlakoztak, mert egy hatalmas erőt láttak benne, amely az őket ért meghurcoltatásoktól egyszer és mindenkorra, örökre megvédi őket, és lehetőséget ad a bosszúállásra is. Számukra a marxizmus eszmei tartalma nem volt túl lényeges: inkább a múlttal való gyökeres szakítás, a szenvedésekből a jövőbe menekülés vonzotta őket benne. Az Auschwitzért való következetes számonkérés elmaradása — amely mind a zsidókat, mind a nemzsidókat kielégítetlenül hagyta -- őbennük a "fasiszta nép" mottójú, ominózus előítéletet hozta létre. A nemzsidó többség viszont az 50-es évek terrorját a zsidóságnak a haláltáborokért való kollektív bosszújaként értékelte. Igen érdekes kérdésként vetődik fel azonban, hogy ha ez így van, akkor 1956-ban, a forradalom alatt miért volt nagyon csekély a zsidóellenes kilengések száma? Elvégre a közhangulat erősen antiszemita volt. Az 12
