Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 2. szám

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöt, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; /.../

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vetkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopok, akikben megnő az értelem, villagít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ok felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

["Nem tudhatom...," 1944. január 17.]

Utolsó magyarországi versét 1944 május 19.-én írja:

Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek./.../

Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit,— az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

["Töredék"]

Kálváriája ekkor kezdődik. Júliusban már "íagubica fölött a hegyekben" írja gyönyörű "Hetedik ecloga"-ját. Sem ebben, sem a még hátralevő féltucatnyi versben nem vádolja őreit, leendő hóhérait: csak a helynévből, "Láger Heidenau"-ból tudjuk, hogy német egyenruhát viselnek, s egy német mondatból utolsó versében. Sorsát bátran tűri a végső pillanatig, remélve a reménytelenségben, aggódó szeretetet érezve hazája iránt:

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba se érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,— jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.

Augusztus 17-én fejezi be leghíresebb versét, melyben megsirat egy boldogabb világot s azokat a magyar s idegen barátokat, akik itt vagy ott elestek, a háború mindkét oldalán:

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!

Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó, zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján es éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltűnt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

7