Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
PIPAFÜSTNEL A kerek számokat illik megünnepelni. Ez a századik ITT-OTT, amelyet barátaink asztalára teszünk. Száz szám, tizenkilenc esztendős kitartás nem kis dolog az emigrációban~szétszórtságban. Az 1967-es első kiadványunk óta nagyon sok magyar kezdeményezést túléltünk. Szerényen, persze: sem anyagi alapunk, sem energiánk, időnk nem volt arra, hogy nagy példányszámú lappá, folyóirattá fejlesszük az ITT-OTTot. De ez sohasem volt célunk aműgysem — az emberi kapcsolatokra fektettük mindig a hangsúlyt, s igy vált a kis olvasótáborunk baráti körré, majd élő közösséggé, szétszóródottságában is egységes, egymással törődő gyülekezetté. Ezt a szót: egységes, először írom le közösségünk említése kapcsán. Mások sokat beszélnek a magyar emigráció egységéről, illetve sokat siránkoznak annak hiánya fölött. Mi úgy érezzük, hogy sorainkban sikerült egységet teremtenünk. Ez az egység azonban nem a politikai pártok, mozgalmak, vallásfelekezetek egysége (bár vallásos szervezet is vagyunk), hanem egyszerűen viselkedési normánkban lelhető, az egymás iránti szeretetben, tiszteletben, türelemben. S ha mégis vétünk egymás ellen ezekben néha, akkoris meggyőződésünk, hogy a mi egységünk az egyetlen, amely szabad emberekhez méltó. A tőlünk még távol állók ezt sokszor nem értik meg. Elszomorított, amikor lapunk ifjúsági számában (19:1,6) ezt írta szerkesztőnk, Kovács Beáta: "Ha egyik-másik cserkész barátom vagy vezető tiszt előtt említeni merem az MBK-val való kapcsolatomat, időnként olyan megjegyzést hallok, hogy 'ah, kommunisták'..." De aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy ez talán nem is lehet másképp, hisz a tolerancia nem magyarországi tradíció, a régi Erdélyt kivéve, ahonnan János Zsigmond koronázatlan unitárius királyunk a Tiszán túlra tessékelte azokat, akik a vallásszabadság elvével nem tudtak, nem akartak élni. S az sem véletlen, hogy erkölcsi alapjaink épp ezeken az erdélyi hagyományokon nyugszanak. Hogy az ITT-OTT megér-e még száz számot, nem tudhatom. A legszebb az lenne, ha nem kellene, hogy megérjen, ha nem lenne rá szüksége már a magyarságnak. De amíg itt kommunistáznak, ott fasisztáznak, itt is, ott is zsidóznak, amíg sem Magyarországon, sem az emigrációban nem terjed el az egymás iránti szeretet, tisztelet és türelem, melyek gyakorlása nélkül nem érdemeljük meg a politikai szabadságot sem, addig kellünk, addig példát kell mutatnunk, ha követ hajítnak ránk érte, akkor is. E szellemben irjuk-szerkesztjük már a százegyedik számot, s e szellemben készülünk 1986-os magyar hetünkre, a Reménység Tó partjára. —éji 4
