Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
kialakításában a történelmi múltú magyar iskolák és kollégiumok, mint a kolozsvári katolikus, református és unitárius kollégium, a nagyenyedi Bethlen-, a sepsiszentgyörgyi Székely -Mikó- és a ziiahi Wesselényi-Kollégium. Ugyancsak a regionális hagyományok gondozását vállalták az irodalmi és közművelődési társaságok, a többi között az 1876-ban alapított marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, az 1888-ban alapított kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság, az 1892-ben alapított nagyváradi Szigligeti Társaság és az 1903-ban alapított temesvári Arany János Társaság. A kiegyezés utáni Magyarország politikai és kultúrális élete Budapesten összpontosult: az erdélyi (illetve partiumi) származású Ady Endre, Kaffka Margit és Szabó Dezső is a főváros irodaimi életében találta meg helyét. A századforduló után több oldalról is felvetődött az "irodalmi decentralizáció" gondolata. A decentralizációs törekvések célja az volt, hogy a vidéki városok korábbi provinciális jellegű kultúráját eleven és korszerű élet váltsa fel. Ezt a programot képviselte a nagyváradi Holnap köre, a kolozsvári Kelet és a temesvári Dél Irodalmi Társaság, az 1911-ben Bárd Oszkár szerkesztésében megjelenő kolozsvári Haladás, az 1914-ben Désen Egyed Zoltán és Kállay Miklós által szerkesztett Erdélyi Figyelő, az 1912-ben Sztánán Kós Károly szerkesztette Kalotaszeg, az 1915-ben Kolozsvárott S. Nagy László által alapított Kolozsvári (1916-tól Erdélyi) Szemle, végül az 1918-ban ugyancsak Kolozsvárott Szentimrei Jenő szerkesztésében megjelent ÍJj Erdély című folyóirat. E folyóiratokban és irodalmi mozgalmakban jelentkezett a későbbi nemzetiségi irodalom néhány kiváló egyénisége, közöttük Aprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Kós Károly, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Bárd Oszkár és Ligeti Ernő. A születő erdélyi magyar irodalomban ők képviselték a regionális hagyományokat, ők alapozták meg az erdélyi tradíció folytonosságát. Az 1919-es történelmi fordulat után hozzájuk csatlakoztak azok a budapesti írók, akiket családi vagy kultúrpolitikai megfontolások vezettek vissza erdélyi szülőföldjükre, közöttük Benedek Elek, Bánffy Miklós és Kuncz Aladár, illetve azok a baloldali értelmiségiek, akik a forradalmak leverése után kényszerültek emigrációba, és Erdélyt választották új hazájuknak, közöttük Gaái Gábor, Franyó Zoltán és Kádár Imre. Végül a rohamosan fejlődő irodalmi élet vonzásában léptek fel azok a fiatalabb írók, akik már a kisebbségi lét körülményei között szerezték meghatározó tapasztalataikat, közöttük Tamási Áron, Nyirö József, Kacsó Sándor, Kemény János és Karácsony Benő. Az irodalmi élet kezdetben vitákkal zajlott, a liberálisok s a konzervatívok, a tradíciók és a progresszió hívei szellemi viadalokban mérték össze erejüket. Ezek a viadalok azonban, minden bizonnyal a közösen viselt kisebbségi sors következtében, sohasem voltak olyan kérlelhetetlenek, mint a Magyarországon folyó irodalmi viták. A regionális hagyományok és az újonnan érkezők által képviselt állásfoglalások meglehetősen hamar kiegyenlítődtek, a különböző forrásokból származó gondolatok gyorsan egymásba olvadtak. Valójában ezek az elvi szintézisek (vagy kompromisszumok) szabták meg a kisebbségi irodalom ideológiáját a huszas években. Az elvi küzdelmekben és áldozatos írói vállalkozásokban kifejlődő erdélyi magyar irodalomnak létre kellett hoznia a maga intézményeit: az irodalmi folyóiratok és könyvkiadó vállalatok rendszerét. Annál is inkább, mert az uralomváltozás után megszüntetett magyar tudományos és oktatási intézmények feladatait is nagyrészt az irodalomnak kellett átvállalnia. A korai és általában kudarccal véget ért kezdeményezések - az 1919-ben Nagyváradon alapított Magyar Szó és Tavasz, az 1919 és 1920 között Marosvásárhelyen megjelent Zord Idő, az 1^20 és 1922 között Kolozsvárott működő Napkelet, az 1925-1926-os aradi Génius és Új Genius, illetve az ugyanebben az időben 31
