Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 4. szám
csupán kiegészítő, hanem nemzeti létmeghatározó módon. Azaz, nemcsak kultúrpolitikai ágazatként, hanem minden területre kiterjesztve a közvetlen hasznunkon túltekintő részvételt, támogatást, hozzájárulást, szervezést, gondozást, kezdeményezést, tervezést és kitalálást. Röviden: a nemzetközi-szellemi ingyenszolgálatot. Illetve, szem előtt tartva ezt is a pénzügyileg nélkülözhetetlen ágazatok bővítésénél és fejlesztésénél. Vagyis minden lehető területen elsőbbséget biztosítva az alkotó érdeklődés internacionalizálódásának, a szellemi exportnak. Nevezhetnénk ezt — mutatis mutandis — a mi "Szilikon-völgy" programunknak is. Ennek megfelelően az oktatási-nevelési norma sem az lenne, hogy jól-rosszul működő, többnyire export szempontjából is alig versenyképes termelő egységek számára szállítsunk nagy tömegben felcser szintű szakembereket. Ez csak ott lehet kifizetődő, ahol az anyagi és mennyiségi mutatók minden vonatkozásban eleve igénylik az ilyen típusú szakemberek nagy számát. Az új program azt kívánná — épp a mai célkitűzésekkel ellentétben —, hogy minél nagyobb számban teremtődjenek meg az école superieurök feltételei. (Amit a 45 utáni friss induláskor elsorvasztottunk.) A cél az volna, hogy a lehetőség ésszerű határáig emelkedjék az alkotó képességeiben magas szinten iskolázott értelmiségiek száma, hogy a szellemi export versenyképessége — beleértve a személyek szervezett vagy támogatott exportját is - - minél biztosítottabb legyen. Feltehető, hogy egy ilyen átszerveződés annyi önkéntes-produktív fegyelmet és intuitív szabadságot eredményezne a termelésben, illetve mentene át az össztársadalmi mentalitásba a hajdani míves mentalitásból, aminek csupán egy polisz-méretű kisnép adhatja át magát ön- és közérdekűén. S aminek hihetőleg még a XXI. században is meglesz a megkülönböztetett rangja a Bábel-mérető struktúrák mellett. Egy ilyen típusú program szakszerű és részletes kidolgozása természetesen egy új reformkor szellemi műhelymunkáját igényelné. Az elmondottakban mégis alig van olyan mozzanat, melyben az egyén, a család és más kisközösségi csoportok ne találhatnának cselekvési játékteret — ha egyáltalán egyetértenek vele. És mindennemű hivatalos-intézményes támogatástól, engedélyezéstől függetlenül. Ez pedig fontos árnyalat. Addig ugyanis, amíg a hatalmi támogatás és engedélyezés nem teszi vagy nem teheti meg, hogy átlépje a saját árnyékát, addig az egyén és az intímebb kisközösségek helyesbítő erőfeszítése pótolhatatlan marad. Mint a háztáji a mezőgazdaságban. Nincs sok esélye, hogy elavuljon. Konferenciáink is akkor végeznek jó munkát, ha a szükséges diagnózisok felállítása mellett járható útakat, módszereket kutatnak fel, javaslatokat, ajánlatokat tesznek. Végre is a szándékon és fantázián múlik, hogy a különböző szellemi-gazdasági-tudományos területeken mi tehető és kezdeményezhető a felelősségteljes partizánság pozíciójából. öreg tapasztalat, hogy a hatalom mindig fantáziaszegényebb, mint az irányítottak összessége; annak ellenére, hogy az átfogó tényismeret lehetősége monopolizáltan a kezében van. Bergson posztumusz filozófiai naplójában arról ír, hogy "az igazság mindig és szükségképpen az ellenzék oldalán van" — ami egyúttal a hatalom alkati korlátáira is utal. Viszont épp ezért kell a másképpen, vagy ha jobban tetszik, a másképpen is gondolkodás etoszát a vádirat és a pusztán sebtépő diagnosztizálás gyakori topogásából kiemelni. A más-előjelű eredmény, tett és bekövetkezés adja meg az elsöprő kritikát: a verbalizálás itt félút; az idő pedig sürget. Megalkuvás nélküli fantázia-infúzióra kell berendezkednünk — még ha a beteg elutasítja is. A közös nemzeti csőd záróakkordja nyilván az, ha végül a beteg maga is igényelné az infúziót, de már csak jártassághiánytól tehetetlen, vagy ami még rosszabb, a nemzetiközösségi rezon iránt közönyössé vált asszisztensek és ápolók állnak körülötte. Kedves Barátaim -- ha mindezt önterápiaként ajánljuk magunknak, szükséges arról is szót ejteni, amiből igazság szerint kiindulnunk kellett volna: hogyan jutottunk idáig? Szándékosan hagytam utolsónak ezt a retorikus kérdést. Ügy érzem, aktuális gondjaink egyik legtöbbet vitatott, érzelmileg is legkényesebb 20 I
