Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 4. szám
problémakörét ez a kérdés sarkítja ki legjobban. A megkülönböztetett hangsúly kedvéért szeretnék néhány záró megjegyzést fűzni hozzá. Meggyőződésem, hogy a magyarság — mint nép, mint nemzet — az eszmeként is megfogalmazható szerep, feladat és célvilág hiányától szenved. Ami önmagában ugyan nem volna szükségképp tragikus, példa sok van rá. A fellengzősen homlokunkra sütött szerep bélyege nélkül is lehet harmonikusan, sőt, igen-igen hasznosan élni. A szerep közérzetének kérdése — csupán sommázva a kérdést — nálunk azért válhatott traumatikussá, mert egyrészt eltúlzott, másrészt az önmagában is szkizofrén felépítésű Monarchia keretében, százados huzavonáktól görccsössé vált aspirációkat vesztettünk el végleg; és nem leljük a kompenzálás módját. Trianon általánosabb politikai bölcsességet is nélkülöző drasztikumát máig nem hevertük ki. Az amputáltak pszichológiája pedig közismert; az elveszített test-séma élménye a pszichét sem hagyja érintetlenül. Nincs ez másképp a nemzet pszichéjével sem, az is ismeri a fantom-fájdalmat. Az aspirációk emléke szükségképpen tovább él, nem kevésbé a pozitív teljesítményeké, melyeknek históriai kétségbevonása, eltorzítása vagy éppenséggel kisajátítása vitathatatlanul traumatizál, identitás- és önrendelkezési zavarokat okoz. Különösen, ha az amputálás a biológiai nemzettestet a politikai ésszerűtlenség és abszurditásig szétroncsolja -- az emberjogi harmonizálódás kárpótló biztosítéka nélkül. De még ez sem indokolhatja, hogy a biológiai, nyelvi és kulturális fennmaradás mindenestől elsorvadjon. Ha más nem marad, az egyén, a család, a kisközösséget érték- és tudatmegőrző szívóssága segít át a történelmi szakadékon. Számtalan heroikus példa bizonyítja. Például a magunké. Ady az Idő rostájáról beszél. A rosta embertelen, ez az ő mestersége. A mi sziszifoszi pályabérünk a szívósság. Egyebekben úgy szól a mese, ahogy Ady írja. Trianoni amputálásunk olyan faktum, amiért a nagyhatalmi politika jótáll; s amire az élet, a História szükségképpen új faktumokat épített rá. És teszi is minden nap. Más kérdés, hogy a faktumok hogyan egyeztethetők össze a "testvéri barátság" annyiszor hangoztatott frázisával. Ha úgy véljük, hogy nemzetpolitikánknak ebből a szempontból ugyancsak van és lesz történelmi gyónnivalója, az legalább is valószínű — mégha egyelőre nem is lehetünk tisztában a kényszerek és tiltások tényeivel. A kérdés szövetségi és központi-hatalmi összefüggéseit, érdek-egyeztető bonyolultságát hiba volna alábecsülni. Mégis elvárható, hogy a nemzetpolitika még a legnehezebb körülmények között is képes legyen a méltóság megkövetelte minimumra: a nyilvános álláspont-rögzítésre és tisztázásra, az elvégzett diplomáciai munkával kapcsolatos korrekt tájékoztatásra, ami — ha érdemi tárgyalásra éppen nincs is mód — legalább közérzeti és érzelmi támaszt nyújt az állampolgároknak, itt és ott. A politika ilyen esetekben emelkedhetne a felelősségteljes és tekintélyt teremtő művészet szintjére. De még ha a hiányolt minimum elmaradását is a "testvéri barátság" politikai számlájára kell írni -- még indokoltabbnak kell éreznünk az egyéni, családi és kisközösségi csoportok helyesbítő erőfeszítését, Helsinki általunk is deklarált szellemében. Az is igaz viszont, hogy még a művészet szintjén is nevetséges volna politikai rendező tényezőnek hinni magunkat. Így nemcsak kényszerülünk rá, de kivételes feladatunk is, hogy a korszerű rendezések és megoldások megfogalmazói és igénylői legyünk. Elvszeruen is szakítanunk kell a határok mitizálásával — ami a világ-elrendeződésnek amúgyis szükségszerű trendje — és példaadó egyértelműséggel kell vallanunk az egyetemes emberi jogok minden mást bekebelező fontosságát. Emberi jogok nélkül az igazságosnak vélt határ is börtönfal. Röviden és egyszerűen: nem tegnap élünk, hanem ma, s a tervünk csak az lehet, hogy holnapunk is legyen. Identitás-zavarunk felszámolódása döntően azon múlik, képesek leszünk-e a fentiek szellemében "művégtagokat" kifejleszteni. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy aspirációinkat következetesen a szellemibe és a minőségibe emeljük át — aminek a programjáról már szóltam. Itt azzal egészíteném ki, hogy szerepünk magunkra méretezett játékterét legközvetlenebbül a térség újra tervezett holnapjának a szellemi és morális előkészítésében kellene látnunk. Vagy histórikusabban: ha megtanulnánk egy új Közép-Európában gondolkodni, mely az autonóm szellemiség és 21
