Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 4. szám
Cselekvésben és nem szóban. Ha a panasz-megfogalmazás elbűvölődik saját emelkedettségétől, nagyobb a valószínűsége, hogy a cselekvés közérzetével csap be - - amíg nemesen újra fel nem Indulunk, s persze Ismét jogosan. Ez távlattalan circulus vitiosus. Eredménye pedig túlontúl Ismerős. Gondoljunk arra a makacs, mindennapos mazochlzmusra, az ünnepélyes reményvesztettség lírájára, mellyel akár világirodalmi magasságba is képesek vagyunk feltupírozni pusztulásunk és sérelmeink szívszorító kérődzésbe keretezett litániáját .... A meddő tépelődés helyett egy népszerűtlenebb kérdést helyeznék előtérbe: vajon történelmi "megvertségünk" nem lehet olyan ablak, amelyen messzebb látni? A hasonló sorsú kisnépeknek nem az lenne a kitüntető feladata (mármint ha felismerik ezt), hogy olyan példát adjanak, mely függetleníthető a mennyiségi, kijátszható erőtényezőktől? Miután lelki, ösztöni, politikai imperializmus nem lehet energia-lekötő gondjuk, rangos esélyük lehet, hogy szerepet találjanak a mellőzött vagy megromlott értékek, az egyetemes érdekű tevékenységek kimunkálásában -- így teremtve meg az érdemes megmaradás kikezdhetetlen feltételeit. A továbbiakban — inkább csak címszavakban — egy adott helyzetünkben lehetséges új típusú célvilág körvonalazásához szeretnék hozzájárulni. Ha ez a célvilág irreálisnak tűnik, gondoljuk meg, hogy Jerikó realitásai joggal mosolyogtak a város falai alatt elvonulok szüntelen kürtölésén — hat napig . . .. Csakhogy mindig egy hetedik nap állítja élére a realizmus és idealizmus kérdését. A kétezredik év kockázatait latolgatva arra kell jutnunk, hogy esélyt csak olyan megoldás biztosíthat — az elmondottakon kívül —, amely a nemzetiét, a nemzetfogalom radikális univerzálódásával eleve számol s erre készíti fel a nemzettudatot. Ennek ellentmondani látszik a népi-nemzeti forradalmak, mozgalmak eddig soha nem tapasztalt hevessége és céltudatossága. De paradox módon épp ez jelzi a glóbus elrendeződésének új jellegét. Egyfelől erősödik a tendencia -legalábbis a kodifikálások szintjén —, hogy még a töredék nemzet- és néptudatok létjogai is konvenciószerűen ismertessenek el, és autonóm tradíciók szerint — nyelv, kultúra — kibontakozhassanak. Másfelöl erősödik a hatalmi, gazdasági, politikai autonómia relativizálódása, kisebb népek számára még a választható csatlakozás tekintetében is. Egy kisnép számára ebből egy dolog lehet világos: önmegőrzésének hagyományos formái egyre kevésbé ígérhetnek sikert. Nemzetlétük egyre inkább "szublimált" formában lesz csak fenntartható. A "szublimált" forma nem keverhető össze a pusztán anyagi-termelői-gazdasági fennmaradással -- a puszta "hongkongisággal"; aminek jóléti kísértései persze nem lebecsülendők. Egy nemzettudatában sérült kisnépet akár az érdemi önfeladásba is belesodorhat. Történelmünk anamnézise alapján számunkra az látszik a legsürgetőbbnek, hogy a "megvertség" közérzetét belső szabadsággá, előnyhelyzetté dolgozzuk át. Ha felismerjük, hogy az illúzióktól való szabadulás terhektől szabadulás is: lehetővé válik, hogy a külső önerő-hiány tragizálása helyett belső erőforrásokra alapozzuk a létezési stratégiánkat. Továbbá ha felismerjük, hogy csak olyan fegyver sülhet el, melyhez puskaporunk is van. Minden egyéb a történelmi tragikomédia műfajához kénytelen tartozni a mai hatalmi körülmények között. Kivéve, ha nem. Hisz tudjuk: a reménytelenség figyelmeztető demonstrálása korszakos jelentőségűvé és történelmi feladattá is válhat. A bibliai pillanat azonban soha nem kalkulálható. Nem az a dolgunk, hogy annak a szédületében éljünk, hanem az, hogy erkölcsileg felkészültek legyünk a vállalásra, illetve, elszenvedésre. Mindez a szó legigazibb értelmében egzisztencialista felülemelkedést és megingathatatlanságot igényel. Ehhez segít hozzá a belső-személyes út — a negyedik út. Vagyis az empátia, a jóakarat, a nyitottság, a közérdekű szubjektivitás programja — a lelki demokratizálódásé. A nemzeti pszichének ilyen áthangolása a szublimálási képesség nevelésén múlik. Mindenekelőtt az anyagi és hatalmi ösztönzéseket kell programszerűen kimozdítanunk a maguk öncélú pályájáról. Szerep és céltudatunkat olyan teljesítmények irányába kell fordítanunk, amelyek nem sebezhetők, nem elvihetők, nem elvitathatok — jóllehet épp a megoszthatóság a program iránya. Ez viszont azt igényli, hogy nemzetpolitikánk centrumába a szellemi-minőségi produktivitást állítsuk -- nem 19
