Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 4. szám

képes megtenni az első lépést a hátsógondolat nélküli kompromisszum felé. De másról is szó van. A nagyhatalmi politika ezúttal a fehér ember kultúrájának és civilizációjának sorsdöntő játszmáját is játssza. A tét az, hogy a fehér faj a maga páratlan tárgyi-racionális teljesítményeivel milyen szerepkörben maradhat meg a História továbí alakulása során -- ha engedélyeztetik ilyen. A fehér faj gondoskodott róla, hogy speciális tudása és eszközei ne maradjanak monopólium. Más kérdés, hogy azt mindvégig anyagi-hatalmi önérdek és haszonelv diktálta, nem erkölcsi kategóriák. Vagy ha volt ilyen, csupán kapcsolt áruként sminkelte és szolgálta az anyagi-hatalmi célkitűzéseket. És ez nem kis részben a kereszténység gyónnivalói közül sem hiányozhat. Tény viszont, hogy a monopolizálás XX. századi felszámolódása felülkerekedésre is alkalmas versenytársakat indított el a fejlődés útján — ami természetesen elkerülhetetlen küldetés-teljesítés is volt. Csupán a "techinkai küldetés" távlati verseny-kihívásait másképp képzelte és tervezte a fehér és keresztény homo technikus. Politikája és szemlélete ugyanis mindmáig "történelmi evidenciaként" dédelgeti a "jogos elsőbbség" mitizált képzetét. Ha nem nyíltan, akkor sub rosa. Az új faji és emberi egyetemesség programjához változatlanul primátussági hátsógondolattal kapcsolja hozzá a béke és rendcsinálás machiavellisztikus ürügyeit. Am ha ilyen oktatást adunk a "technikai küldetés" etoszából, és sikeresnek tűnő politikai gyakorlatából — számításba kell vennünk a mi hasonló oktatásunkat is; mihelyt beérik. Ez pedig még súlyosabbá teszi a mai nagyhatalmak felelősségét. Dönthetnek, hogy dinamikus létünk sodrásával épülünk-e be tisztes alkatrészként az erőviszonyok új egyetemességébe — vagy csillogva vegetáló "Alexandriaként" vonulunk történelmi nyugdíjba. A História gazdag példatár. Ha pillanatnyilag még minden nyitott is, mégsem áltathatjuk magunkat, hogy a világpolitikai döntésekben bármelyik fél korszerűbb felelősségérzéssel, etikával és taktikával rendelkezne a másiknál -- jóllehet a hazai szabadság-kategóriák látványosan nem összehasonlíthatók. Ami azt is jelenti, hogy kizárólag a pillanatnyi létfeltételek szempontjából beszélhetünk fegyveresen is ütőképes "két világról"; a közös sors biztosítékait illetően már ikerazonos a szemléleti csőd. Hamis realisták lennénk, ha ezt a lidérces testvériséget — mivel leleplező és számonkérő — kiiktatnánk a megegyezés pszichológiai felismerései közül. Látnunk kell, hogy önreformálódás nélkül sem a nagy, sem a honi politikában nincs lényegi reform, csak késleltetett hibaismétlés. Pontosan úgy, mint az egyéni életben. Ma az ember forradalma a tét; s az ember, ha az, erkölcsi lény. Minden más címkéjű forradalom, így az osztályoké is, az eszközök és módszerek vigasztalan restaurációja is egyben. Vagy épp a további barbarizálódásé. Az öreg Malraux, akiről tudnivaló, hogy nem könyvekből ismerkedett meg a még-még klasszikusnak mondható harcok és háborúk szkizofrén etoszával, egyszer így nyilatkozott: "A XXI. század vagy hívő lesz — vagy nem lesz." Szorongását ki-ki lefordíthatja a maga belső nyelvére. De hogy életpályája végén az erkölcsi forradalmat érezte a legsorsdöntőbb politikai realitásnak, az aligha kétséges. A kétezredik év küszöbén én is ezt érzem a glóbus igazi gondjának, az esélyek és kockázatok valódi súlypontjának.

Ha messze is futott a gondolatsorunk, nem kell tartanunk tőle, hogy saját portánk látótávolon kívül maradt. Amennyire ismerem, az ITT-OTT konferencia hagyományos tematikája programszerűen magyarság-központú. Sokféleképpen felelhetünk meg ennek. Sorskérdéseink vitatásánál mindig dilemma, hogy milyen határig meditálhatunk érdemben magunkról, megmaradásunk feltételeiről, mint függetleníthető tétről. Ha az önrendelkezés külső vonatkozásait érintjük, ezek a határok egyre szűkülnek. Ennek ellenére kísértő hibánk -- eszmélődésben és életgyakorlatban egyaránt -- a nosztalgiák reálértékének túlbecsülése, a külső kényszerek pátoszos tragizálása. Másrészt az, hogy többnyire vívóállásban alszunk el. Álmokra természetesen szükség van, folyamatos infúziók nélkül kevésbé kutatnánk fel reális lehetőségeink tartalékait. Almainkat azonban a helyzeti adottságokból kell megszőnünk, hogy ne váljunk ámokfutókká. Nem a "mi lenne, ha" analízisében kell fáradhatatlannak lennünk, hanem a "mi lesz, ha" szívós kipróbálásában.

18

I