Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 4. szám
értelme ennek a teljesen Irracionális magatartásnak? Az Úrnak angyala nem mindig fékezi meg az oroszlánok száját vagy a pusztító tüzet — szeretném hangsúlyozni, hogy erre nincs is felülről ígéret! — nem célszerűbb-e, nem logikusabb-e tehát azt mondani: inkább egy kis bálványimádás, mint hogy a tűz égessen meg vagy az oroszlánok tépjenek szét...? Hogy még világosabban beszéljek: nem többre megyünk-e mondjuk az élő Giordano Bruno-val, mint máglyája emlékével? A tagadó válaszokat ismerem, az Illyés Gyuláét idézni is tudnám — ám a költő óhatatlanul irracionális, súgják agyvelőmnek természettudományokon csiszolt gerezdjei. S azt kérdezik: nincs valami baj az égő tüzes kemencét vállaló szentek — talán szent őrültek -- értelmi képességével? Vagy legalább arányérzékükkel? Hiszen a tüzes kemencével összehasonlítva igazán nem olyan nagy megpróbáltatás a bálványimádás. — Vagy igen? Idáig jutva — készülés közben — eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is tudom, milyen a bálványimádás, sohse próbáltam. Viszont hirtelen megelevenedtek előttem s új értelmet kaptak azok a még megírásra váró — és megírásra talán érdemes — történetek, amelyeket Recskről való szabadulásom után a feleségemtől hallottam, meg olyan barátoktól, akik "szabadon" élték át az újabbkori magyar történelem legsötétebb félévtizedét, az úgynevezett Rákosi-korszakot, amelyet én elejétől a végéig szögesdrót mögött töltöttem, őket hallgatva, el kellettt ismernem magamban, hogy bizonyos értelemben nekik talán még nehezebb volt. A nélkülözést, a szegénységet, úgy-ahogy ki lehetett bírni, mondták. Még azt is ki lehetett bírni — bár ez nem volt könnyű! —, hogy a hároméves gyereknek meg kellett magyarázni, miért kell a krumplipürét az egyévesnek átengednie (a történet igaz, nem én találtam ki), szóval, ha nehezen is;, mindezt ki lehetett bírni. Azt nem lehetett kibírni — idézem őket hogy amikor a poroszló megfújta a kürtöt, menni kellett a bálványoknak emelt templomokba. Ott valaki elmondta az aznapra kirendelt hazugságot, amit már ő maga se hitt, de amit meg kellett tapsolni. Sőt, utána kellett mondani a hazugságot. Máskor ki kellett vonulni Nabukodonozor szobrához, már útközben is cipelve egy-két bálványképet. Aki mindezt megtette, abba rokkant bele, aki ellenállt, a poroszlókkal való örökös hadakozástól kapott gyomorbajt.... Ugyanakkor engem Recsken csak rabszolgamunkára fogtak. Igaz, kis híján halálra éheztettek, ütöttek, vertek, rúgdostak; megesett, hogy vérebeket uszítottak rám. De bálványimádást tőlem — tőlünk — sohse kívántak. A mi barakkjainkban nem volt Sztálin-kép, csak az ávósok lakosztályán. Szemináriumra is csak nekik kellett járniuk! ... Ebből a szempontból is igaza volt néhai Ferdinandy Lászlónak, aki — egy másik rab panaszkodására, hogy milyen rettenetes az életünk — ezzel felelt: lehetne ez még rosszabb is. Az volna igazán rettenetes, ha nekünk kellene ott állnunk, géppisztollyal, az őrtornyokban.... Mindezeket végiggondolva, már-már kezdtem megérteni a máglyára lépőket, amikor megint megszólalt bennem énemnek az a része, amely csak matematikához, fizikához ért. Hibás az egész gondolatmenet, mert megint érzelmek keveredtek a játékba. Tudsz egyetlen tisztán racionális érvet felhozni a tüzes kemencék mellett? Megpróbálom. Megpróbáltam. Végiggondoltam azt a keveset, amit filozófiából tanultam, okos emberek könyveit böngészve. Még egy-két könyvtárba is bementem, hogy emlékeimet felfrissítsem, s hogy valami újat tanuljak. Persze tanultam is, mint mindig, ha beülök egy könyvtárba, de a felvetett kérdés szempontjából nem lettem okosabb. Megint kiderült, hogy az etikai rendszerek -- legalábbis az általam ismertek -mindegyikének szüksége van vagy istenekre, vagy ideákra, vagy ideológiára, vagy az egyes embercsoportok — népek vagy társadalmi osztályok -- közötti szeretetre, esetleg gyűlöletre, tömegre vagy Ubermensch-re, egyetemes filantrópizmusra vagy egzisztencializmusra... egyszóval valami olyasmire, amit a tiszta ész, az érzelmektől mentes hideg értelem gyanakodva fogad. 15
