Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 4. szám
Éltető J. Lajos (Portland): HARMINC ÉV UTÁN (ünnepi beszéd, Portland, 1986. okt. 31.) Kedves Barátaim! — Bizonyára láttátok ti Is azt a TV filmet, amelyet az állami adó sugárzott Oregonban múlt vasárnap délután az őszülő 56-os szabadságharcos első hazalátogatásáról 30 év után, magyarul nem tudó feleségével s fiával. Jó film: a rendezők megpróbáltak lehetőleg kiegyensúlyozott képet festeni arról, hogy mennyiben változott a helyzet Magyarországon 56 óta, s mennyiben nem. Rámutattak a magyar életszínvonal emelkedésére, de arra is, hogy ez mibe kerül az átlagembernek erőfeszítésben s túlterheltségben: bemutatták Budapest csinosulását, de Pécs lerongyoltságát is; megemlítették a nagyobb szabadságot, de mellette az öncenzúra gyakorlatát is, amely abban is megnyilvánul, hogy a hazalátogató magyarországi rokonsága nem mer a kamera elé állni. Bemutatták az újgazdagok villáit a Rózsadombon, de a kétségbeejtő lakáshiányról is informálták a nézőt. Végülis — és számomra a legreménykeltőbben — közöltek egy-két olyan jelenetet, amelyben magyar középiskolások, szép angolsággal, reálisan kommentálják hazájuk mai állapotát. 30 esztendő az ember életében hosszú idő, de egy nép történelmében sem kevés. Alig volt királyunk, akinek uralma eddig tartott volna; a Horthy-korszak is, amelybe sokan beleszülettünk, rövidebb volt ennél. Természtes, hogy ennyi idő alatt nagy változások mennek végbe egy ország életében. Azok közülünk, akik jártunk Magyarországon 56 óta, esetleg többször is, tapasztalhattuk, hogy a változások évről évre szemmel láthatóak, s hogy sok tekintetben jót jelentettek a magyar nép számára. De ha nyugati szemmel nézünk a dolgok mélyére, látjuk, hogy sokminden nincs még rendben, hogy rengeteg súlyos probléma vár még megoldásra Magyarországon, és nem csupán gazdasági síkon. Hogy az, ami 56 óta jobb és javulóban van mind az akkori események következményei-e, nem bizonyítható: csak mert utána, nem biztos, hogy miatta is volt minden. De hogy 1956-tal új korszak kezdődött Magyarországon, aligha vitatható. 1956, nevezzük bárminek: forradalomnak, szabadságharcnak avagy háborúnak, megünneplésre méltó fordulópontot jelképez történelmünkben. Ha jól, ha rosszul változtak a dolgok, utána nem maradhattak meg úgy, mint voltak azelőtt. A fenti felsorolásban két, Magyarországon alkalmazott kifejezés nem szerepel: az egyik az "ellenforradalom", amit a hivatalos dogma hirdet, s amit mi nem fogadhatunk el; a másik pedig a Kádár János által oly sokszor hangoztatott "nemzeti tragédia". Utóbbin érdemes nekünk is elgondolkodni: mert 1956, ha jót hozott, ha nem, nekünk itt, nékik ott: tragédia is volt a magyar nemzetre nézve. Nem tudni pontosan, hány áldozata volt a harcoknak: 2-80 ezerig terjednek a becslések; de tény, hogy az ország lakossága 1956-ban 57,000-rel csökkent, a természetes szaporulat bekalkulálása után. Ennyit jelentett mínuszban akkor a sok ifjú halott és a mégtöbb ifjú menekült -- később pedig azt, hogy a kitántorgott negyedmillió gyermekeivel már más országokat szaporított, s ez Magyarország szempontjából bizony súlyos következményeket jelentett, s jelent még most is. Azonban ennek a veszteségnek is megvan a haszna. Az 56-os menekült hullám az első olyan magyar emigráció ugyanis, amelynek a technika fejlődése a repülőgép formájában megadta a lehetőséget arra, hogy ne szakadjon el végleg szülőhazájától, a nyugati világ gazdagsága pedig biztosította az anyagi eszközöket ahhoz, hogy a kapcsolatfenntartás lehetőségével élni is tudjon. Nem csak mi rebbenünk oda, de onnan is iderebbentjük rokonainkat, barátainkat. S amikor a magyarországi statisztika azzal dicsekszik, hány magyar állampolgár utazik évente a kapitalista országokba, ne felejtsük el, hogy a költségeket többnyire mi fedezzük. Ez nem csak 11
