Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 3. szám

A magyar templomba nemigen jártak, nemigen támogatták. Igaz, már alig volt mit támogatni rajta. Utolsó rendes lelkésze 58-ban föl is akasztotta magát a parókián egy szegre, s öt is eltemettük; ezután egy beszolgáló pap látta el a kis gyülekezet lelki szükségeit, míg a tartalékból s az özvegyasszonyok bukszájából tellett. Belőle később püspök vált, az Alliance-i magyar templomból pedig parkolóhely.

Ez volt, dióhélyban, az én 56-om. Utána egy darabig magam is elléháskodtam jobboldali - most már persze szabadságharcosnak nevezett - magyar körökben, de hamarosan beleundorodtam a sok demagógiába, faképnél hagytam az emigrációs világot, s csak a magam dolga után jártam. Magyar kérdésekkel csak évek múlva kezdtem el újra foglalkozni, de ekkor már nem mint enigrációs ifjú, hanem az 56-os nemzedéknek öntudatos tagjaként.

Ami e nemzedék leg jobbjaira leginkább jellemző, az az ábrándok elvetése, politikai kérdésekben a realizmus és a pragmatizmus, valamint egy, a múlthoz viszonyítva teljesen új erkölcsi tartás. A realizmus azt jelenti: beláttuk, hogy magyar kérdés, ha van, csakis magyarok által oldható meg. Nem véglegesen, hisz végső megoldást csak az elmúlásban lelhet minden élő; hanem napról-napra és évről-évre, ahogy kell és ahogy lehet, s ez maga a pragmatizmus. A magyarságnak, amely sok jó mellett annyi rosszat is tanult a németségtől, mi vagyunk az elő nemzedéke, melynek Erdélytől Ausztráliáig élő tagjai megértik Goethe örök érvényű szavát: "Nur der verdient die Freiheit wie das Leben, der täglich sie erobern muss" - szabadon: Csak az érdemli ki a szabadságot s az életet, akinek naponta meg kell küzdenie értük. Harminc évvel ezelőtt még a világtól, Nyugattól vártuk a megváltást. Soha, soha többé.

Az erkölcsi fejlődése ennek a nemzedéknek ebből áll: szívében, lelkében, gondolkodásában meggyőződött arról, hogy az igazán nagy magyar kérdések mindegyike, legnagyobb, exisztenciális kérdésünk is, minőségi, nem mennyiségi kérdés. Nagyobb szabadságot, önállóságot, sikert, erőt -- egy szóval: többéletet akkor kap a magyarság majd a sorstól, ha mint nép, mint nemzet, mint a nagyvilágba integrált, de mégis szuverén kultúra: jobbakká, nemesebbekké válunk gondolkodásban, érzelmekben s tettben egyaránt. A háborúkban, a bősz izmusokban, a vereségekben s összeomlásokban el kellett vesztenie a magyarságnak önmagát, azt a magyar életet, életformát, amelyhez annyira ragaszkodtunk, mert nélküle nem tudunk magyarságot megálmodni, elképzelni sem, hogy aztán újra magunkra találjunk, hogy saját kultúránk igényesebb, új megismerésében és művelésében felfedezzük egy magasabb és egyben mélyebb magyar -- és egyszerre egyetemesen emberi -- létnek a potenciálját. 56 nemzedéke az első, amely ráébredt erre az igazságra, s élni is tudott vele és általa.

Mindez persze a magyar értelmiségre vonatkozik, nem az 56-os generáció egészére, s itt nem a hazai használatot követem, hanem az értelmiséghez sorolok minden értelmes, művelt embert, aki örömét leli a szellemiekben, lelkiekben. Alig hiszem, hogy akadna ezek között olyan, aki a fenti megállapításokkal ne értene egyet. Ez azonban az 56-os nemzedék fent említett egységes világszemléletének csak az egyik magyarázata lenne, még akkor is, ha a vélemények valamilyen felmérése igazolná a tézist. A másik bizonyíték viszont máris gyakorlati megfigyelésen alapszik. E közösség tagjai, akik az átlagnál jóval többször fordulnak meg Nagymagyarországon, s akik az átlagnál sokkal több magyar látogatót látnak vendégül a világ négy sarkából, megállapíthatták már: 56 nemzedéke ugyanazon a nyelven, ugyanazokról a közös gondokról beszél mindenhol, ugyanazért örvend és ugyanazért sír, sokszor még a hazai hivatalokban is, privátim, félfogadás után. Es ez a nemzedék, amely egyben az első összmagyar nemzedék is, eléggé erős ahhoz, hogy a minőségi kérdésekben tartós alkotásokat hagyjon maga után.

15