Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)

1986 / 3. szám

vereség után alakult ki lassan, s alakulásának folyamata még nem zárult le. Ha, amint hiszem, igazam van ebben, akkor ez -- Isten "azt bünteti kit szeret" alapon -- 1956 legnagyobb áldása, vívmánya: hogy az 56-os nemzedék nagyjából egyformán látja a magyar sorskérdéseket, s ellentéteiben is egységesen tekint a magyar jövö elé.

Magam is e nemzedékhez tartozom. 56-ot az Egyesült Államokban, Alliance-ban, egy Ohio-i kisvárosban éltem át. Nem lőttem senkire, nem lőtt senki rám: életemre nézve azonban éppen annyira döntően hatott az, ami Magyarországon történt, mint azokéra, akik azt közvetlenül tapasztalták.

Saját, külső élményeimről nincs sok mondanivalóm, a benső, lelkiekről pedig most hadd ne beszéljek. Az illő tüntetéseken részt vettem. Az amerikai s amerikai magyar politikusok halandzsáját megtapsoltam. Jelentkeztem egy Cleveland-i szabacsapatba, ami egy korábbi nemzedéknek volt nem éppen alaposan átgondolt hazátmentö ötlete. Komolyabb szinten, mint az Ohio-i National Guard kötelékébe tartozó tartalékos katona, készültem a misera plebs contribuens szemében valószínűinek látszó mozgósításra. Három rövidhullám vevőn hallgattam heteken át a Szabad Európa, az Amerika Hangja, az ENSz, a BBC, a Deutsche Welle, Madrid, Moszkva és néha Budapest adóit. Adtam pénzemből, véremből. Gyűjtöttem ruhát. Segítettem segélyző bizottságot alapítani Alliance-ban az akkor még dicsőbb hírnevű AMSZ égisze alatt. Végeztem a kulimunkát. Ellátogattam Camp Kilmer-be; hamis újságírói igazolványom felmutatására beengedett a Military Police. Három kiábrándító napot töltöttem a szabadságharcosok első hullámával érkezők között. Karácsony táján visszamentem másodszor, egy régiamerikás üzletemberrel, Simó Mihállyal együtt, saját bizottságunk felhatalmazásával kezünkben azzal, hogy az Alliance-i magyar református egyház is fogad húsz személyt. Naivak voltunk: a hivatalos eljárás napokig, hetekig tartott, annyi időnk meg nem volt. Református részről Nt. Csordás Gábor volt a felelős tanácsos. "Nem lehet ezt gyorsabban?" -- kérdeztem. Mosolygó vállvonással mutat egy üres Íróasztalra. "Ott egy Írógép," mondja. Ja, vagy úgy. Interjúk. Alliance-ba a kutya sem akar menni, soha hírét sem hallották. Végre tizenhatan ráállnák a vásárra, köztük négy házas- és egy jegyespár. Legépelem az aktákat. A kibocsájtó engedélyt azonban a hadsereg állítja ki, s akkora a tolongás, hogy ez is napokig tarthat. Valakitől megkapom az előírt űrlapot. Kitöltőm, s aláírom. Telefon a Military Police-nak: tizenhat főből álló menekült csoport távozásra kész. Katonai busszal visznek be este New York-ba. Indulás előtt egy őrmester felolvassa a

névsort, amit a kibocsájtó engedélyre rágépeltem, és szabadságharcosaim átesnek az angol keresztségen, nagy derülésükre. Kigördülünk a kapun, az ámerikai éjszakába. Hova? A Greyhound autóbusz állomásra. Miután a sofőr letett, s "Good luck, Buddy"-val elköszönt, akkor döbbent rá Simó Mihály, hogy hát a jegyekre pénz is kell, annyit pedig nem hozott magával. Ez már sok: itt nincs űrlap és írógép. A kis csapat morgolódik. "Az istenit", ripakodok rá a szegényre, "maga üzletember, magának adnak hitelt." Hajnalra különjáratot állítanak ki részünkre, a 800 km-es útra. Ingyen. Estére kiéhezve, fáradtan érkezünk meg a református templom pincéjébe, ahol az öreg özvegyek jó vacsorával fogadnak. 48 óra alatt elvégeztük az egész hadműveletet.

Igazi szabadságharcos csak egy van a csapatban, Miska, de neki is csak azért hiszem ezt el, mert úgy jött el csizmában, barna nadrágban s rubáskában. Később társa is akadt, Jóska, egy fiatal gyerek, aki átlőtt mellel feküdt hetekig egy bécsi kórházban. A kocsmáros, akit kirabolni mentek, pontosabban célzott az ÁVO-nál, s Jóskát eltemettük, Miska pedig öt évre kapott Ohio államtól teljes ellátást. A többieket jó állásban sikerült elhelyezni.

14