Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 3. szám
Kisiskolás korában egyszer hazafelé ballagva egy embertömeg jött vele szemben. Az utca közepén vonszolták magukat, kopottas öltözékü öreg-fiatal férfiak, nők, még gyerekek is, valami nagyon baljóslatú hangulatú görnyedtséggel, fegyveres egyenruhások kíséretében. Ahogy közeledtek, a kisfiú hallotta, hogy a tömeg mormogó, mély, monoton hangon valamit énekel. Otthon elmesélte és elénekelte élményét. Anyja döbbenten mondta: a Psalmus Hungaricu8-t énekelték: "Mikoron Dávid nagy búsultában ...” - elviszik a zsidókat, kisfiam. Aztán az ötvenes években egyszer elvitték anyját is. Két AVO-s jött érte. Szerencsére csak egy éjjelen át faggatták a férjéről és rá akarták venni, hogy váljon el tőle, de nem kínozták, s másnap délelőtt hazaengedték. Es szégyenkezésre is emlékszik, amikor mint fiatal tanítónak, neki kellett "békekölcsönt" jegyeztetni járni postáról-postára a tanyában azokhoz, akiknek a gyermekeit tanította az iskolában és akiknek már rég lesöpörték a padlását is. Mindenütt megértő elnézéssel fogadták. F.T. ekkor kezdett igazán tudatosodni, és elhatározta, hogy Illyés Gyula mintájára - akinek kötelező olvasmány könyvéről az iskolában még eleinte azt hitte, hogy az hazug kommunista propaganda -- megírja az új "Puszták népét". El is kezdte tervezett könyvéhez elkészíteni a fénykép-illusztrációkat, amikor reggelenként ki biciklizett a tíz kilóméternyire lévő munkahelyére: a tanyai általános iskolába. Fényképezett szántóvetö embereket, akácvirágot és kiscsikókat, és az iskolába érve néha nyitva hagyta a tanterme ajtaját alkotmánytan óra alatt, hogy lássa ha jön valaki, mert szorongva, de elszánta magát, hogy néhány igaz szót fog mondani osztályának a közelmúlt magyar történetéről. Persze nemcsak nyomorúságokra- szomorúságokra emlékszik F.T., hanem örömökre is: szerelmekre és muzsikára. És emlékszik az énekkarra amit vezetett: tanyasi gyerekek büszkén és nagy boldogsággal zengték a népdalokat mind. . . De arra is biztosan emlékszik, hogy abban az időben mindig volt vagy lett volna miért, vagy tanácsos volt, kellett volna, vagy jobb lett volna FÉLNI. 1 9 5 6. Ezért emlékszik F.T. arra, hogy 1956 októberében-novemberében megszűnt a félelem-érzése. Az új iskolában, az ország másik végében lévő faluban, ahova szeptemberben helyezték, október 24-én reggelre a rádióból már mindenki kikövetkeztette, hogy Pesten kitört a forradalom. A tanáriban egy idősebb kollega lekapta és földhözvágta a kalapját és felujjongva elkiáltotta magát: "Pics. .-ba a ruszkikkal!" Felszabadultunk. A következő napok egyik nagyon kora reggelén bezörgetett valaki F.T.-hez, bejött, és azt az üzenetet hozta, hogy délután falugyűlés lesz és meg akarják alakítani a forradalmi Nemzeti Tanácsot és F.T.-t akarják elnökéül választani. F.T. akkor ébredt, a hidegtől és az izgalomtól didergett egy szál hálóingében állva az üzenetet hozó előtt és az kavargóit benne, hogy miért ö, és hogy mit tud ö ehhez, és hogy most mi lesz és mit kell csinálni. 9
