Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)

1985 / 1. szám

i

Persze aki így ítél, az nem látja a lényegét az MBK-nak, a baráti közösségnek. Mert valójában mindaz, amit teszünk egyénileg, esetleg más kereteken belül is, érdemes arra, hogy az MBK munkájának számítson. Ezt nem akarja mindenki elfogadni, s nem is kötelező, pedig igaz: ha közénk tartozol, s ügyünk körül érdemeket szerzel magadnak, nekünk is szerzed, s a mi érdemünk a tiéd is. Nem kell a függetlenségedből semmit feladni, nem kell az egyházadból, szervezetedből kilépned: amit teszel, érettünk is teszed, s amit teszünk, érted is tesszük. Kérdem: lehet-e ez egy baráti közösségben másként? Mégis vannak, akik tiltakoznak e felfogás ellen. Gondnokunk pl. nemrégen erélyesen váltott levelet valakivel, aki azzal vádolta az MBK-t, hogy az ő szervezetének érdemeit ki akarjuk sajátítani. Szó sincs róla, nem akarjuk: arról azonban nem tehetünk, hogy szervezetében sok az MBK tag, a legaktívabbak között is. Vagy vegyük az Anyanyelvi Konferenciát, ami miatt kígyót-békát kiabálnak az MBK-ra sok felől: az igazság az, hogy az MBK-nak édeskevés köze van hozzá, de a részvevők közt szép számmal vannak közösségi tagok. Vannak sorainkban is, akik az AK munkájával nem értenek egyet. Nem kell, hogy a magukévá tegyék: nem az AK-val vállaltak

közösséget, hanem pl. Nagy Károllyal, vagy akár velem is; becsületünkben, jóindulatunkban kételkedni senkinek nincs oka, az pedig csak jobb, ha a mieink vannak ott is, mintha másokra maradna teljesen. De nem ez a lényeg, hanem hogy itt mindenki nyíltan beszámolhat munkájáról, s mindenkinek lehet — és kell is — bírálatot adnunk. Ez is hozzátartozik a Baráti Közösség gondolatához: hogy egymással törődünk, egymást bátorítjuk, ha kell, tanítjuk, hogy egymásból merítünk erőt, tudást.

Szóval ha így tekintünk az MBK-ra, mint barátok szabad társulatára, ha összeadódunk, akkor hihetetlen, mekkora munkát végezünk, még így, kevesen is. Ha így vesszük, lapokat, könyveket adunk ki, rádió programot sugárzunk, kultúrát terjesztünk, expedíciókat menesztünk Kínába meg Moldovába, diplomáciai kapcsolatban állunk kormányokkal és szervezetekkel, magyarul okatunk, tankönyveket szerkesztünk, előadássorozatokat tartunk, vendéglátók vagyunk, iskolát vezetünk, pénzt gyűjtünk és bőkezűen adakozunk, kultúrcikkeket fogyasztunk, cserkészek és cserkésztisztek vagyunk, s mindezek mellett állandóan tanulunk, ifjak s idősek egyaránt — s ezt csupán magyarul. Azt nem is adom hozzá, mi mindent csinálunk még angolul, vagy németül, spanyolul, portugálul, másik életünkben, pedig sokszor az is szorosan hozzáfűződik a magyar oldalhoz, hisz mi a befogadó társadalmakba integrálódva is mint magyarok élünk.

Mégis úgy érzem, sokmindent jobban lehetne s kellene, szervezetileg is. Adminisztrációnk rendkívül gyenge: főszerepe a koordinálás lenne, de erre mai összetételében képtelen. Biztos anyagi alapokat teremteni, melyek lehetővé tennék a szak- és célszerű tervezést, mindeddig nem sikerült. A vezetőség nem tudta a közösségi érzést minden tekintetben ébren tartani és továbbfejleszteni a tagságban. A regionális gyülekezetek szerepét mind a mai napig nem tisztáztuk. A régi nyíltság és őszinteség, mely a kezdetben ereje és erénye volt a Közösségnek, mintha eltűnt volna: a tagság egész évben nem tudja, a vezetőség mit csinál, s hogy csinál-e valamit, azon kívül, ami az ITT-OTTban olykor megjelenik. Az információhiány — mindkét

9

i