Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)

1985 / 2. szám

személyek. A nálam talált nyomtatott anyagban semmiféle illegálisnak nyilvánítható irat nincs. Mind törvényes romániai kiadványok. Mi az ürügy erre a hosszadalmas, bántó procedúrára? A kétszeri, durva átvizsgálásra? A "látványos" fényképezésre? A testi motozásra? A várakozás kínosan hosszú óráira? Miért bánnak így egy utazóval egy olyan országban, mely dollármilliókat költ nyugaton turista propagandára? Tehát, ha magyar származású vagyok, akkor már nem számítok nyugati partnernek, francia, vagy amerikai állampolgárnak? 5 öcsém a magyar állampolgár sem szocialista testvér többé? Mindaketten csak magyarok — vagyis a Ceau^escu rezsim értelmezésében — páriák vagyunk?

Rovom az utat az ereszkedő ködben. Előttem nyugatra, mintegy 50 méterre a határvonalat jelző sorompó. Mellette egy piros-fehér-zöld tábla. Nagyon távolinak tűnik. A köd egyre sűrűsödik s az esti homállyal együtt elnyeli a sorompót is. Végre jönnek értem is.

Az asztal körül öten ülnek és az öcsém. Kettejük civilben, az egyik szép nő nutria sapkában. Mintha egy harmadrangú kémfilmben szerepelnénk. A férfi feláll, bemutatkozik: Ion Sáliján ezredes. Jól töri a magyart, csángónak mondja magát — "csangó-nak ejtve a szót. A szép nő szépen beszél magyarul is, angolul is. Kérdések özöne. Ki vagyok? Mi vagyok? Miért jöttem Romániába? Rokonlátogatásra, a romániai magyar kulturális élet közelebbi megismerésére, helyi gyökereim miatt.

Kérdezősködések az amerikai magyarság közösségi életében való részvételemről, írásaimról, az ITT-OTT-ról. írjam le, hogy kikkel találkoztam. írtam, tudtam, hogy tudják. Eszembe jutott a körülöttünk sündörgő rejtélyes autó. És eszembe jutott az is, hogy két helyen, ahol hazatérőben is megfordultam, már jártak a biztonsági szervek sietős látogatói, s azután érdeklődtek, hogy miről beszélgettünk. Hogy nem adtak-e olyan információt, amit én felhasználhatnék ellenséges propagandára — esetleg a Szabad Európa rádiónál. S most az ezredes ugyanezt vágja a szemembe: azért jöttem Romániába, hogy kémkedjek a Szabad Európának. Hasztalan mondom, hogy soha semmiféle kapcsolatom nem volt ezzel az intézménnyel. Eszembe ötlött régi keserűségem a rádió ötvenhatos felelőtlen müsorpolitikájáról. De aztán világosság gyulladt bennem. A rádió politikája rég megváltozott. Ma úgyszólván az egyetlen kapocs, ami az ország lakosságát a nyugattal összeköti. A rezsim kirakat-politikája s a félelem, hogy valami hír kiszivárog az országból s megtalálja az utat az újságokba, az éter hullámhosszaihoz! S a magyarok az embertelenségnek olyan tényeit is ki tudják bányászni, ami másnyelvüek számára nem nyilvánvaló, vagy nem hozzáférhető. Ezért vagyunk mi “páriák," ezért vagyunk mi “kémek." Ezért nem érvényes ránk a felirat: visszavárjuk a szép és vendégszerető Romániába. Eszembe jutott számos ismerősöm, kiknek hasonló tapasztalataik voltak, de hallgatnak, mert féltik erdélyi rokonaikat, ismerőseiket, és félnek, hogy többé nem utazhatnak Erdélybe. A megbénító erő a félelem, a rezsim láthatatlan fegyvere. De vajon nem éppen a hallgatással leszünk-e — akaratlanul is — cinkosokká? Nem ezáltal terjesszük-e ki a megdermesztett lelkek birodalmát az ország határain messze túlra?

Az ezredes végül kiválogatott a holmimból tíz exponált filmtekercset, a címtáramat, a noteszemet tömör jegyzeteimmel, egy régi térkép másolatát s egy múltszázadbeli iskolai bizonyítványt (e két utóbbi családi emlék). Közölte, hogy ezek neki kellenek s ha követelném, a testvérem többet nem utazhat Romániába. A kihallgatás alatt többször gondoltam arra, hogy kérem az amerikai követség közbelépését. De vajon s mikor kapok hozzájuk kapcsolatot? 5 milyen segítséget kapna testvérem a magyaroktól?

23