Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)

1985 / 2. szám

így maradtak hát személyi holmijaim a borsi határállomáson. Köztük 360 felvétel is, olyan "államtitkokkal", mint nagyapám és dédapám kopjafája a csernátoni temetőben, s még vagy nyolcvan kopjafa. Derékig érő hóban fényképeztem, gondosan lesöpörve róluk a havat. Székely kapu is volt rajtuk vagy három tucat s más falusi képek, rokonaim, barátaim, képek a csernátoni múzeum kertjéből, Bőd Péter mellszobráról, Gábor Áron eresztevényi sírjáról, vásárhelyi udvarterekről, a céhmúzeumból, Körösi Csorna Sándor kovásznai szobráról, kalotaszegi fatornyú templomokról és temetőkről.... Csupa fontos kémkedési anyag a NATO számára. Ezeket a képeket nem tudom pótolni. Emberségünkben megbántva, megalázva hagytuk el 12 órás “visszatartás" után a kihallgatási szobát. Csüggedten kérdeztem a magyar vámostól:

—Óhajtja a holminkat megnézni?

A vámos hosszan a szemembe nézett:

—Mi, kérem, már mindent láttunk.

Néhány perc múlva visszakaptuk az útlevelünket. A vámos utánunk kiáltott:

—Vigyázzanak nagyon, sűrű köd van a Tiszáig!

Utoljára láttam a visszahívogató táblákat. Igazat mondanak ezek a táblák, csak nem az ezredes úr és nem az állam nevében. Az emberek nevében. A vendégszeretetnek olyan meghatóan gyöngéd formáját mint Erdélyben, sehol másutt nem lehet tapasztalni. Néhány pillanat múlva áthajtottunk a felnyitott sorompón. Felsóhajtottam.

—Magyarországon vagyunk.

Öcsém mereven figyelte az utat, de válaszolt:

—Európában vagyunk.

Mögöttünk maradt a ködben az éjszaka vasfüggönyével körülvett föld, a szenvedések földje, Erdély, ahol a tisztes szegénység legalacsonyabb és a reménytelenség legmagasabb fokán élnek a véreink. S immár csak a messzeségből hallottam a székely művész töprengő szavait:

—Előttünk csak két út van, mint a népdalban. A becstelenség útja és a járhatatlanság útja. A járhatatlanság járhatatlan ösvényein próbálunk járni.----24