Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 2. szám
fejlettebb ország Költségvetése sem bírná el, hogy embermillióK otthonában fel nem fedezhető lehallgató KészüléKeK millióit helyezze el és minden beszélgetést, minden sóhajt regisztráljon. Persze, hogy vannak besúgók, sajnos nem is kevesen. Magyarok is vannak köztük. Sokan csak akkor veszik észre, hogy a becstelenség ösvényére léptek, amikor már nincs visszaút. Persze, hogy vannak lehallgató készülékek a politikailag, vagy kulturálisan jelentős magyarok lakásában. De ma már testvér retteg a testvértől, mindenki mindenkitől. Ma már minden erdélyi magyar csak rádiózene mellett, suttogó hangon mer beszélgetni a látogatójával. S a telefont, ezt a rejtelmes, recsegő-ropogó készüléket kiviszik a másik szobába. Benne gyanítják a lehallgatók egyik fészkét. Ceau^escu, "Big Brother," győzött. Jelen van o mindenütt. Mindent lát és mindent hall. Titkos radarjaival hallja a gondolataidat is. Jelen van és nemcsak képek millióin, nemcsak a hivatalokban, nemcsak az üzemekben, nemcsak a kirakatokban, folyóiratokban, újságokban, útszéli feliratokban, gyárak fölé emelt ordító plakátokban, nemcsak a múzeumok "szentek szentjében": a Ceau^escu-szobákban.... Jelen van nemcsak a rádió és tévé minden adásában, az iskolákban, a tankönyvekben, a színházakban, a mozikban, nemcsak besúgói sunyi, gyalázatos árulkodásaiban, a milícia és a Securitate vallatásaiban. Ceau^escu nemcsak a boldogság hóráját járja Kézdivásárhelyen székely ruhás lányokkal.... Ceau$escu beköltözött az erdélyi magyarság tudatába, tudatalattijába és idegrendszerébe. S ez a tény ma az erdélyi magyarság legnagyobb veszedelme. Hamar elmúlt a három hét. Visszafelé visz a kocsink, ugyanazon az úton. A borsi határállomásra érkezünk délelőtt fél tizenegykor. A betontető alatt négynyelvü feliratok, oroszul, franciául, németül és angolul: "Viszontlátásra! Visszavárjuk a szép és vendégszerető Romániába!" Minden holminkat kétszer is átkutatják. Majd testi motozás. Közben "látványos" fényképezés. Villannak a fényképezőgépek: a nyitott ajtajú Skoda kocsi, két hidegtől dermedt, komor arcú turista, s a padokon szétdobált holmik, köröndi fazekak, kalotaszegi faragványok, erdélyi újságok, székely hímzések.... Azon töprengtem, hogy vajon mire lehet jó nekik egy ilyen kép? Nekem azt dokumentálná, hogy milyen megalázóan bánnak egy magyar turistával, még akkor is, ha amerikai állampolgár. A várakozás közben eszünkbe jutott sokminden, amit útközben hallottunk a román hatóságok módszereiről. Emlékeztünk a biztonsági szervek kocsijaira is, amik utunk alatt újból meg újból feltűntek a nyomunkban. Nem volt nehéz azonosítani ezeket, a gyér közlekedés miatt. Ugyanazok a kocsik és ugyanazok az arcok újból feltűntek — szándékos kitérőink után is. Provokáló ügynökkel kétszer is találkoztunk. Mindakettőt könnyű szerrel leráztuk, annyira primitív és átlátszó volt a módszerük. Vajon mit akarnak7 Nyolc órás várakozás után behívták az öcsémet. (Később tudtam meg tőle, hogy arról faggatták — megveréssel is fenyegetve —, hogy én kikkel találkoztam külön látogatásaim alatt. 0 a részietekről nem is tudott, szándékosan nem mondtam el, hogy ne terheljem az emlékeit, éppen ilyen kihallgatás eshetősége miatt.) Magamra maradtam, egyedül róva a jeges, sikos utat. Egyre több aggodalommal és kétséggel. Mégegszer végiggondoltam utunkat. Politikailag disszidensnek nyílvánítható személlyel nem találkoztam. A kultúra emberei, akikkel összejöttem, mind legálisan működő 22
