Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 2. szám
A Székelyföldön, a falvak százaiban még egy tömbben él a magyarság. Még a városaikba telepített idegen ékek sem tudták szétrobbantani ezt a tömböt. Talán ez a főoka a hisztérikus idegességnek. Egy nagy népi tömb nem hajlandó beolvadni az állam által megtervezett gyorsasággal. De a székely végeken túl, szerte Erdélyben riasztó a helyset. A kolozsvári belvárosi református eklézsia körzetében 1985 első hat hetében 28 temetés volt, 4 keresztelő. —A helyzet nem ennyire rossz— mondja valaki vigasztalóan. —Nem mindenki meri a gyermekét megkereszteltetni.— Kétes értékű vigasz. Ez az arány még az esetleges javítással is elcsüggesztő'. Hiszen aki nem meri gyermekét megkereszteltetni, vajon lesz-e ereje a küzdelmes-keserves utat végigverekednie gyermeke magyar neveltetéséért'? Évről évre fogy a magyar tanárok, magyar osztályok száma. S ha végigverekedték a magyar középiskolába járás göröngyös útját s ha a legjobbak közé tartoznak s az egyetemre is bejutottak és ha elnyerik a diplomát — mi lesz a sorsuk? Fiatal jegyespárral beszélgetek. Mindketten az idén végeznek. A fiú matematikus, a leány magyar-németszakos tanárnő. Júniusra tervezik az esküvőt. —Mik a terveitek'? Riadtan, tanácstalanul néznek. A lány szólal meg: —Talán valamelyikünk kap állást Erdélyben. Meghúzzuk magunkat. Csak attól félünk, hogy Moldvába kell menni. A fiú sóhajtva teszi hozzá: —Jó volna Magyarországra kijutni. De nagyon nehéz..,..— Magyarország nevét olyan áhítattal ejti ki, mint a boldogság tündérkertjéét. Valahány magyar fiatallal beszélgettem Erdélyben, mind kivándorlásról álmodik, kivándorlást tervez, vagy kivándorlásra készülődik. 5 mennek is. Elfutnak — ahogy ott mondják — százával, ezrével. Nem felszínes gond, nem költői aggodalom volt az író-olvasó találkozó fötémája a szülőfalumban. Riasztó valóság! S az öregek'? Nyugdíj felé készülődő idős házaspár. Három gyermeküket szépen felnevelték, magyar iskolába járatták, egyetemet végeztek — sok gond, szükölködés árán. Az egyik fiú Moldvában, a másik Belgiumban, a leány Budapesten. Életük utolsó éveiről álmodoznak. Egy kicsiny faluban szeretnének meghúzódni. Valahol Kalotaszegen, vagy Biharban, ahol lehet a magyarországi tévé adásokat látni. Elérhetetlen álom, hiszen éppen csak telik a szűkös mindennapira. Csügge5Ztő látványt nyújtanak az erdélyi városképek. Valamikor Erdély gyöngyszemei voltak a történelmi városok, az erdélyi barokk, a gótika a városkép őrzői. Mint fenyegető hadsereg gyűrűje veszi körül őket a panelházak lélektelen, szürke betonrengetege. Kos Károly falusi neo-gótikájának örökébe lépett ez a szörnyű, múltat gyilkoló stilustalanság. A beton lakó-börtönöknek ezt a "stílusát" a keserű erdélyi humor "neo-barakknak” nevezte el. És Kos, Erdély népei Közös múltjának feltámasztója — nemlétezö személlyé vált! A néhány évtizede még a legmagasabb román állami kitüntetésekkel ünnepelt művész ellen éppen 1983-ban, 20
