Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 2. szám
DEMOGRÁFIA Für Lajos (Budapest): MAGYARORSZÁG EMBERVESZTESÉGE Ismeretes, hogy századunk két világháborúja az emberi történelem legnagyobb méretű tömegmészárlása volt. Dermesztő esetként szokták idézni az 1916. évi Somme-í áttörési kísérletet, ahol néhány hét alatt 1,2 millió halott maradt a csatatéren. Aztán mintha az emberi gonoszság is versenyt futna az idővel: a következő háborúban mindezt többszörösen felülmúló hekatombák keletkeztek. Az ütközetek, bombázások, gázkamrák, fogolytáborok, a megtorlások és visszatorlások poklán közel hatvan millió ember életét oltották ki. Mintha a demográfiafi robbanás léptékével arányosan nőne a tömeggyilkolás dühöngő szenvedélye. Becslések szerint a második világháború tájékán közel annyi ember pusztult el, mint a megelőző félévezred csatáiban együttvéve. A demográfusok világszerte pontosan kiszámították, a politikusok számontartják, a történészek rendszeresen elemzik, bemutatják, a tankönyvek rögzítik, az iskolákban tanítják a második világháborús emberveszteség egyetemes és nemzeti adatait. Érthető és mindenképpen jogos a megkülönböztetett figyelem. A halottak emlékét ősi szokás szerint tisztelet illeti, ám kétszeres kegyelet jár azoknak, akiket az erőszak semmisített meg. A győzteseknél ez a főhajtás a mérhetetlen áldozatok árán megszerzett eredmények önérzetet tápláló forrása is egyben. A veszteseknél pedig az elrettentés, az esztelen kaiandorkodás szörnyű és szomorú emlékeztetői ezek a tömbegsírok. Az egyéni—családi fájdalmakon túl így épültek az egyes népek közgondolkodásába, lettek szerves részei a társadalmuk közérzetének. Megrázok az eredeti Sára-film, a Pergőtűz utolsó képei. Hatvan felé járó palócasszony öltözik — ifjú kora óta — feketébe, gyújt gyertyát a templomban, a temetőben és a szívében közel negyven évvel ezelőtt eltűnt férjéért. Arca merev, szemében riasztó gyötrelem, mögötte a fájdalom bartóki könny-folyamát érezzük, időtlenné mosva a nagyon is időzhöz kötődő fájdalmat. Sok, nagyon sok a mi halottainknak száma is. De vajon tudjuk-e, hogy mennyi? Annyi-e a "sok", hogy megszámlálhatatlan, ezért nem is törekedünk megszámlálásukra? Vagy Európa népei közül csak éppen mi feledkeztünk meg a halottainkról? Nincs terünk, hoyg az általános és középiskolai történelemtanítás és a tudományos kutatás súlyos mulasztásairól e helyen részletekbe menően beszéljünk. Csupán a lehangoló végeredményt rögzíthetjük: az elmúlt négy évtized alatt néhány szórványos és többnyire téves részadat fölemlegetésén kívül Magyarország háborús emberveszteségét nem kutattuk, nem tanítottuk, társadalmunkban tehát nem tudatosítottuk. Háborús emberveszteségünk döntő hányadát, szemben a minduntalan emlegetett rombadőlt házak, felrobbantott hidak, vasúti kocsik, elpusztult állatok számával, évtizedeken át meg sem említettük. S ha mégis szóltunk róluk, akkor sem a valóságos veszteségekről beszéltünk, így elemi adataink sem egyeznek a puszta történeti tényekkel. Ma sem ismerjük tehát, hogy a háborús sírhalmok tízmillióiból mennyi a magyar. A hiányok, mulasztások számbavételét e helyen mellőzve, előadásunkban az emberveszteség felbecsülésére teszünk kísérletet. Még egyszer is hangsúlyozzuk: előadásunk kísérlet csupán, hiszen a teljes biztonsággal állítható veszteségnagyság 6
