Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 1. szám
Közöttük, legismertebb a Ferdinandg Mihálg — Szászdi Ádám — Sánta Pintér - Ggula történésztrió. Szászdi eredményeit ugyan senki sem ismeri, a fáma mégis azt tartja, hogy hármuk közül ő — a legkomolyabb. Ferdinandy Mihály ugyanis — regényeket ír, ami ugye történésztől — nem komoly dolog. Sánta Pintér pedig egyenesen verseket. “Dolores“ — “Fájdalmak“ — című kötetéből fordítottam le — ízelítőnek — az alábbi sorokat: A kúpok, a kúpok Áramvonalasok A végbél, a végbél Jaj megint fájni fog! Végbéli költészet — a végeken. Három kutatónk a világháború hajótöröttje, világnézetük ebből kifolyólag nagyjából azonos. Mindez nem mondható el két társukról: e sorok írójáról, aki amolyan kiábrándult, ám vidám szabadlövésznek tartja magát, valamint Barsy Kálmánról, aki a Sziget összmagyarsága által mélyen megvetett “baloldali." Barsy spanyol nyelven írja müveit, kubai irodalmi díjat nyert, beszámolt róla a Szabad Európa és a moszkvai rádió. Kettőnk közül kétségen kívül ő a híresebb. Van azután a regényírókon kívül egy regényhős is a Szigeten: a könyveimben Eugén néven szereplő bűbájos feltaláló, Sz. Gyula. Felsorolásom végére hagytam a legfontosabbat: az öt író szerencséjére él itt még egy, azaz egy valódi olvasó: P. Éva fogtechnikus. Irodalmi élet nincs, társadalmi se nagyon. Ami van bőven: álmodozás. Egyelőre ugyan — Barsy Kálmánt és Sánta Pintér Gyulát leszámítva — a portorikói magyar írók nem akarják megváltani az emberiséget. Annak azonban, úgy érezzük, elérkezett az ideje, hogy odakiáltsunk a világnak: ötágú az apádL.Sokágú síp a magyar irodalom, és az ágaknak nem is legkisebbike itt, a trópusokon fogant! De félre a tréfával. A felsoroltaknál — az élőknél — sokkalta jellemzőbbek kisded kolóniánk életére azok, akik már elhagytak minket, és akiket olyan gyorsan elfelejt az ember, ha — idegen földben nyugszanak. Mint regényhősöm, Szabó bácsi — a Mamuttemető Létai ura, aki kispesti fűszeresből lett Trujillo ezredese, majd a dominikai diktátor ezredeséből — portorikói fűszeres. Amikor megálltam a ravatala előtt, nem ismertem fel az öreget. Gondosan fésült, őszhajú úrrá változtatta a halál az én agyonhajszolt fűszeresemet. Magas homlokán, ráncos szemesarkán, a száj nyílt, egyenes vonalán büszke nyugalom. Vagy D. Sándor, a berettyóújfalusi gróf. 0 még él ugyan, ha a mai vegetálását életnek nevezem. Nemrég még tollba mondhatta volna az életét, ma nem emlékszik már semmire sem. Magas, hajlott alakja végigcsoszog néha a járdán, ingét, zakóját feketére festette a verejték, a zsír, a piszok. Valaha francia volt az anyanyelve, és a2 újfalusi kastélyban német nevelőnö tanított. Ma már csak magyarul beszélünk, ha néha összetalálkozunk. Kár, hogy elkéstem vele: ha megírtam volna az életét, érdekes kordokumentummal lett volna gazdagabb a trópusi magyar irodalom — 36
